Anyám zugivó volt, apám rajongott a közösségi ivászatokért – azt kell hogy mondjam, a hátterem és a társadalmi státusom egyaránt predesztinált erre a szerepre. Szerettem a borok, a kézműves sörök ízét, a vodka-narancsot, az Aperol Spritzet. Szigorúan társaságban. Fiatalon hírből sem ismertem a mértéket, nyíltan, extrovertáltan, harsányan ittam, a kontrollal akadtak is gondok, előfordult, hogy sugárban hányásig nyakaltam a piát: de mindig kívül rekesztettem a lakásajtón. Nemegyszer gubbasztottam zsibbadtan a vécé fölött két ujjamat lenyomva a torkomon, és várva a megtisztulást, de a másnaposságot mindig becsülettel végigszenvedtem. Sosem ittam gyógysört, sosem vedeltem egymagam, nem volt otthon minibár, ha lapult is néha a hűtőben egy-egy üveg bor, kizárólag ajándékozási célra. És ez nem volt lemondás, egyszerűen hiányzott belőlem a késztetés a magányos mámorra. Úgy láttam magamat, mint vérbeli társasági ivót, aki szeret mulatni, táncolni, hódítani, de a valódi alkoholistává válás réme cseppet sem fenyegeti.

Múltak a hónapok, az évek, a húszból átléptem a harmincba. Egyedül éltem, nem éreztem a társ hiányát, jól megvoltam. Minden pénteken beültünk inni megszokott társaságommal, és büszke voltam rá, hogy már nem hányok és tombolok hajnalig: négy-öt pohár ital elég, utána kellemesen zsongó fejjel sétálok haza. Ezekről a pénteki elringatásokról eszembe se jutott lemondani, jobban ment velük a munka, jó volt várni ezt a napot, nyáron kiülni egy alkonyodó teraszra, télen bevackolódni egy kékesszürke kocsmába, elcsacsogni a férfiakról, elszívni egy-két cigit, kicsit lötyögni a tánctéren. Mindig így lesz, mert lehet mindig így. Ugyan mi vehetné el tőlem?

A járvány.

A 2020-as tavaszi hullámnál támadt először zavar a rendszerben. Az egyensúly felborulása megzavarta az áramköreimet, a bensőm nem értette, miért cserélődött ki a zenétől bömbölő kocsma utcai padra, és emberektől hemzsegő terasz helyett miért a hűvös Margitszigeten kortyolgatjuk a pezsgőt ketten-hárman. Valami hiányzott, kevés volt, hogy betöltse az űrt. Zavart voltam, elveszett, munka után csak tébláboltam a lakásban. Ugyanúgy vártam a pénteket, de már azzal a szorongással, hogy tudom: két-három óra a tavaszi hűvös csendben nekem nem lesz elég.

Extrémebb megoldásokat kerestem. Amikor kilenc tájban elváltam a többiektől, vettem egy-két üveg plusz sört a boltban, és otthon elkortyolgattam. Nemsokára már előre bespájzoltam belőle, mert tudtam, hogy szükség lesz rá. A szívemben maradt űrt ugyan nem töltötte be, de elkábított, elaltatott gyorsan. Így nem kellett hosszan bámulnom a járványtól még némábbá és üresebbé váló lakást, a felújításkor egyenetlenül elkent festéket a mennyezeten.

Az első hullám lecsengésével úgy tűnt, visszaáll a korábbi rend. Munka, józanság, péntek este szociális ivás, józanság. De néhány dolog szinte észrevétlenül átrendeződött: a rossz jelek megjelentek és figyelmeztetően bámultak a képembe. Az addig akkurátusan kitiltott alkohol átlépett a küszöbömön, és végleg odabent maradt. Két-három üveg sör, egy palack vörösbor, egy kis üveg vodka – mind állandó vendégek lettek, ki is alakítottam nekik külön polcot a szekrényben. Alapvetően tartottam magam a hétvégéhez, de a péntekből lassan péntek és szombat lett, majd csatlakozott hozzá a vasárnap is. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egyre közeledik az apokalipszis. S hogyan lehet a világvége ellen a leghatékonyabban védekezni? Ménkűsok szesszel.

Amikor novemberben kihirdették a lezárást, átsuhant a fejemen, hogy végem van. Nem egy pillanatnyi nyissz lesz a sorsom, hanem hosszú és gyötrelmes agonizáció. A szorongástól olyan gyomorfájásom lett, hogy elővettem valamit a szekrényből. Mindegy volt, péntek van-e vagy hétfő. Szisszent a dugó, pattant a kupak, az ital ömlött a nyelőcsövemen, és megnyugodtam. Ez lett a nap fénypontja, egyéb híján az egyetlen örömforrás sivár karanténéletemben.

A munkámat félig online, félig bejárósan végeztem a járvány alatt, novemberben viszont végleg a virtualitásba kerültem át. Gyorsan meggyőztem magamat, hogy senkinek sem ártok vele, ha reggel egy korsó sörrel indítok. Ugyan ki érezné meg a piaszagot a képernyőn keresztül? Csak átmeneti megoldás, igazából még poénnak is felfogható. Az arcomat pedig ügyesen uralom. Néha ugyan éreztem magamon némi kimódoltságot, túlzásba vitt kontrollt, de arra vigyáztam, hogy munkaidő végéig egynél több piának ne tépjem fel a dobozát. Amikor délután „kicsengettek”, az első utam a szekrényhez vezetett, és újraszisszent a dugó vagy pattant a kupak. Péntekenként online bulit tartottunk a szokott haveri társasággal, „bármi lesz, segít a szesz, ha lesz”, bömbölték Hofit, én meg arra gondoltam, milyen igazuk van. Kétszer annyit ittam, mint a járvány előtti világban, de nem vették észre, mert pisilésre vagy egyébre hivatkozva elosontam a monitor elől. Miután a többiek kiszálltak az éterből, ittam tovább, amíg el nem aludtam. Másnap lüktetett a fejem és szédültem, mindennapi betevő lett hát a fájdalomcsillapító is.

Ez csak átmeneti állapot, mondtam magamnak újra és újra, ha vége lesz ennek a szarságnak, azonnal leállok. Mert én simán le tudok állni, én nem vagyok alkoholista, ugyan, az alkoholisták nem csinos harmincas nők, hanem véreres szemű, pocakos férfiak, akiknek nincs munkájuk, a kocsmában támasztják a pultot, és eltévesztették a célt az életben. Én tudom, mit akarok. Kicsit még eliszogatok itt, amíg meg nem nyílnak a kapuk a világ felé, akkor megrázom magam, és varázsütésre minden rendbe jön. Ilyeneket meséltem a fejemben, pedig már rég nem húztam meg a határokat. Nem jártam sehova, az ételt és a piát nyakra-főre rendeltem, leszoktam a friss levegőről, s ha a barátaim néha sétálni hívtak, kerestem valami kifogást. Önkéntes szobafogságba vonultam, a piásüveg volt az egyetlen mankóm, és nagyon ügyeltem rá, nehogy valaki – például egy aggódó barát vagy a saját lelkiismeretem – kirúgja a kezemből.

A családom ütötte az első rést az öncsaláson. Karácsonykor átvonszoltam magam hozzájuk – akkor már hetek óta nem láttam hús-vér embert. Koronavírus-híreket olvasgattam, elbőgtem magam, hogy szilveszterezni is tilos, és reggel tíztől délutánig kis kortyokban, de folyamatosan ittam. A testvérem tekintetén láttam meg szörnyeteg önmagam. Mi van veled, kérdezte szinte rémülten. Semmi, vontam vállat könnyedén, miért. Mert nagyon szarul nézel ki. Ugyan, nevetgéltem kínosan, és töltöttem magamnak egy pohárka bort, hogy képes legyek beszélni. Csak nehezen bírom a téli karanténozást.

Januárra már az egész ereszték recsegett-ropogott. Szinte a véremmé vált, hogy állandóan a kezemben tartom a poharat. Benne bor, sör, vodka. Azzal közlekedtem a sötét lakásban, előttem állt, amikor dolgoztam, amikor valakivel cseteltem, vagy néztem betompulva az HBO-s krimisorozatokat. Jobb napjaimon megálltam a kellemes lebegés szintjénél, ha viszont nagyon szorongtam a világvége miatt, agresszív lettem a saját tükörképemmel, démonokkal küzdöttem vagy elsírtam magam. Hányni már nem volt szokásban, elmúlt a húszas évek laza felelőtlenségével együtt. Karanténalkoholizmusom betonszürke volt, szilárd halmazállapotú, és komor.

Képtelen voltam leállni. Februárban már aludni sem tudtam. Még több piába menekültem, ami egyre mélyebb kútba húzott. Keringtem a lakásban, mint egy részeg dervis, az önvédelmi rendszerem pedig kezdett kikapcsolni: megéreztem, mekkora szarba kevertem magam. Hol volt már a pénteki Márti, a szép, az okos, a táncos lábú, az alkalmi ivó! Egy remegő kezű, karikás szemű rém nézett vissza rám a koszos fürdőszobatükörből. Február végére zokogtam a kimerültségtől. Szabadságot vettem ki. Néha napokig nem ittam, de annyira unalmas volt a járványba dermedt világ, és olyan hosszúra nyúlt egy magányos nap, hogy inkább benyúltam a szekrénybe. Tisztában voltam vele: erről az útról már rég nem lehet csak úgy lecsatlakozni, és amit csinálok, az egyenesen a gyehennába vezet. Talán végleg elvesztettem az alkoholban az emberi arcomat. Be akartam fejezni mindent, azon gondolkoztam, hogyan iktathatnám ki magam – egyelőre tényleges öngyilkosság nélkül. Csak aludni akartam pár hónapig, mint Csipkerózsika, aztán felébredni kisimultan, egészségesen.

A családom aggódott. Tesóm és anyám felhívott néha, de a személyes találkozóra irányuló erőfeszítéseiket a sok munkára és a vírustól való félelemre való hivatkozással elhárítottam. A szemem alja olyan sötét volt már, hogy a barátokkal tartott videócsetelésre csak vastag sminkben mertem vállalkozni. De márciusban eltűnt a városból a sűrű köd és a felhőtakaró, és megcsillant a napfény. Áprilisban a barátaim felvetették a margitszigeti offline piálás lehetőségét. A gondolattól összeborzadtam. A lakásom és a szesz foglya voltam már öt hónapja. Az ágy, a tévé és a borosüveg voltak a barátaim. A munkát enyhe alkoholmámorban csináltam végig, a délutánjaimat kivattázta a mámor. Hogyan találhatnék vissza a valóságba?

Végül a tesóm vette a fáradtságot, és egyszer bejelentkezés nélkül rám törte az ajtót. Ha ki is borult, nem mutatta. Az első dolga az volt, hogy alaposan kiszellőztetett. Aztán letisztította az ablakokat, elmosta a feltornyozott szennyes edényt, és kiporszívózott. Közben nem szólt egyetlen szót sem, de amikor végzett, leült mellém a díványra, és megkérdezte: Márti, hogyan történhetett mindez?

Tudom, ez nem úgy működik, hogy leteszem a poharat, és onnantól minden nehézség megszűnt. De most 2021 májusa van, és két hónapja egyetlen kortyot sem ittam. Az első hetek pokoliak voltak: lesöpörni a pókhálót az ajtómról, kilépni a szabadba, friss levegőt szívni. Mint a kisgyerek, amikor járni tanul, csak ezt örömujjongás helyett zokogás kísérte. Aztán a borzalmakból halványan kiviláglott a szép, a meleg, a bíztató is. Lassan lemondtam a kajarendeléseket, megtanultam boltba járni, emberek közé vegyülni. Erőt ad, hogy nem voltam mindig remete, hogy korábban csont nélkül működtek olyan alapfunkciók, mint például párizsit kérni a felvágottaspultban. Ha sikerül feloldanom a lelki bezártságot, talán később nem okoz majd gondot az sem, hogy a munkámat visszahelyezik a virtualitásból a valóságba.

Nem tudom, mi lesz a filmem vége. Újra rám támadnak-e a rossz reflexek és visszaeső piás leszek, vagy a néző megnyugodva látja majd, amint az utolsó kockákon teával koccintok a barátaim egészségére. Magyarázhatjuk az összeomlásomat a karanténnal, a bezártsággal, a magánnyal, de ez önmagában nem kielégítő válasz. Vissza kell térnem a társadalomba, ami megoldásokat nehezen, szeszt viszont korlátlanul kínál, és erre alaposan fel kell készülni. Nem az a Márti vagyok már, aki beéri a pénteki bulikkal. Márti vagyok, aki alkoholista. A járvány kíméletlenül tolta az igazságot a képembe, és a hátralévő életemben ezzel a tudattal élek már.

Néhány hete járok egy pszichiáterhez, segít kezelni az alkoholproblémáimat, és megpróbáljuk közösen felépíteni, kideríteni, ki vagyok én. Mert mostanában ez foglalkoztat a legjobban. Erre tanítottak meg a pokolbéli szomorú napok: gondolkozni magamról, mert úgy tűnik, az önismeretemen hatalmas fekete lyuk tátong, és illene valahogy összefércelni.