Fiatalon nem foglalkoztatott a gyerekvállalás, úgy éreztem, van időm bőven. Későn kaptam észbe. Későn találkoztam a párommal, Vincével. 38 éves is elmúltam, amikor istenigazából próbálkozni kezdtünk.

Először a jó öreg hagyományos módszert választottuk. Eszembe se jutott, hogy nem jöhet össze: körülöttem sorban estek teherbe a velem egykorúak, könnyen megvalósíthatónak tűnt az álom. De a menstruációm, hiába igyekeztünk, minden hónapban óramű pontossággal megérkezett.

Az első jel, hogy pszichésen nehezen bírom a gyűrődést, az volt, amikor néhány hónap után késett 5 napot, és én már pezsgőt akartam bontani. Amikor a hatodik nap reggelén mégis betétért kellett szaladni, sírógörcsöt kaptam. Sebaj, túltettem magam rajta, kicsit nevettem is, próbálkozzunk tovább. Hőmérőztem, naptáraztam, kipróbáltam az összes házi praktikát, eredmény nélkül.

Az idő vészesen fogyott, ezért fél év után magánorvoshoz fordultam. Nagyon lelkes doki volt, azzal fogadott, hogy ne aggódjak, ő már „csinált” egy falunyi gyereket. Mindent rendben talált nálam. Méricskélt, bíztatott, vitaminkúrát írt elő, és a nála töltött idő második hónapjában teherbe estem.

Vince egyszer sem kísért el az orvoshoz, csak a háttérből biztatott. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy neki már volt két gyereke az első házasságából, a kisebbik, Roli értelmileg sérülten született. Gyakran kellett rá délutánonként vigyáznia, így soha nem ért rá. Egyáltalán nem hibáztattam, azt gondoltam, elviszem én ezt az egészet a hátamon. Amikor megmondtam, hogy a teszt pozitív, mintha kis félelem csillant volna a szemében, de összességében örömmel fogadta.

Sajnos a terhesség csak a hetedik hétig tartott. Addig ritkán súrolta a tudatomat a gondolat, hogy nem feltétlenül marad meg, de mindig elhárítottam. Két napig zokogtam, miután piros lett a vécépapír. Vince épp nem volt otthon, a gyerekeire vigyázott. Találkoztunk egy órácskára, megölelt, megtörölgette a szememet, aztán szaladt vissza Roliékhoz. Én meg összeszedtem magam, visszamentem az orvoshoz, és inszeminációt kértem.

Keserves hónapok következtek. Rögtön az első beavatkozás után újra teherbe estem, elővigyázatosságból hetekig nem mentem vissza az orvoshoz, nehogy túl korán beleéljem magam az anyaszerepbe. Mire összeszedtem a bátorságomat, az ultrahang már csak a nagy semmit mutatta. Megint kiborultam, de dacosan tartottam magamat: lehetetlen, gondoltam, hogy nekem ne sikerüljön.

Folytattam rendületlenül az inszeminációt. Mindegyikre egyedül mentem el: Vince az első spermaleadáskor elkísért, de többet nem ért rá. Egy, kettő, három, négy: összesen hét inszeminációt csináltam. Feküdtem széttárt lábakkal az asztalon, és fohászkodtam a megtermékenyülésért. Közben pszichológushoz jártam, családállításra és egyéb ezoterikus hókuszpókuszokra iratkoztam be, hátha a segítségükkel legyőzök valamilyen láthatatlan lelki akadályt. De az anyagi és a mentális áldozathozatal nem hozta el a megváltást. És egyre fogyott a remény.

Azt hiszem, ekkor mondtam le a terhességről: az agyam még nem fogta fel, de mélyen belül feladtam. Amikor bekövetkezett a felfoghatatlan, hogy két hetes késés után a menszeszem pont a vizsgálóasztalon, az orvos szeme láttára jött meg, eldöntöttem, hogy befejezem. Nem vállaltam a lombikot. Se pénzem nem volt hozzá, se idegrendszerem.

Súlyos depresszióba zuhantam. Vince kedvesen pátyolgatott, de az életritmusán nem változtatott semmit, ahogy korábban sem. Hiába kértem, nem hozta át Rolit hozzánk, mindig a saját lakásában vigyázott rá, ami üresen tátongott, mert kiadni nem akarta. Rolival és a testvérével havonta egyszer találkozhattam. Mintha egy láthatatlan fallal védte volna a korábbi életét előlem.

Két év agonizálás után megismerkedtem valakivel, akivel egymásba szerettünk. Vincével különváltunk. Fájt neki, de nem halt bele. Sose hibáztattam azért, mert nem volt rám elég ideje, de mikor az új barátommal a múltat elemezgettük, rájöttem, hogy valójában csak én akartam közös gyereket, ő nem. Nem akart velem szembeszegülni, kötelességszerűen adta a spermát, de a lelki részéből teljesen kimaradt: az orvosból, az inszemekből, a depresszióból, a fájdalomból. Kívülről, részvéttel nézte a vergődésemet, mintha nem lenne a történetünk része. Ez, feltételezem, Roli miatt volt: olyan súlyos életterhet kapott vele, amin túl többet nem tudott vállalni. Egy új baba pedig mindenképp megváltoztatta volna a szerkezetet.

Nem gondolom, hogy azért nem estem teherbe, mert Vince nem akarta szívből: utálom az efféle leegyszerűsítéseket. De talán kevésbé lettem volna magányos és depressziós, ha jobban támogat. Nem tudom. Utólag könnyű magyarázatot találni.

Most 44 éves vagyok. Saját gyerekem vélhetően nem lesz: örökbe még fogadhatok. Nem tudom, akarom-e. Öregnek érzem magam. Meggyötörtek a kidobott évek, a semmibe szórt pénz, a felesleges szenvedés. Vagy ezek a tapasztalatok mégis jók lesznek egyszer valamire? Csak ismételni tudom magam: nem tudom.

Meglátjuk, mi lesz.

Öt ok, amiért a férfiak a gyerektelenséget választják: