Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg először.

Az imbecillis trotli, a vén szatyor, a friss, lendületes modern élet fölöslege, sőt bornírt, kisszerű, olcsó ruhás, sorozatnéző, fillérszámolgató ellensége… Minek ez, nincs elég ellenségképünk, már ez is jön: a „Hajtóvadászat öregekre”?

Ezt a költői kérdést a 64 éves költő, Falcsik Mari teszi fel, utalva Dino Buzzati novellájára. Az általa leírt szomorú jelenség – ami a közelmúltban a járványügyi intézkedésekkel párhuzamosan hazánkban is fokozódott – nem más, mint az életkoralapú előítélet, azaz az ageizmus (age = életkor angolul). A fogalom magyarítására már több kísérlet is történt: legjellemzőbb a „korizmus”, de Pecze Mariann egy recenziójában találkoztam az „aggizmus” megoldással is.

Mint Jászberényi József tanulmányában olvashatjuk (Polgári Szemle, 2010/1), az ageizmus nyelvi megnyilvánulásai nem merülnek ki a sértő kifejezésekben. Az életkoralapú előítéletnek a kultúrtörténész szerint a nyelvin kívül öt további megnyilvánulási formája van.

Leggyakoribb a munkahelyi, amikor is a munkaadó automatikusan feltételezi, hogy az állásra jelentkező személy a kora miatt már nem tudja az adott munkakört ellátni. Holott az életkor a magyarországi egyenlő bánásmód törvény (Ebktv. 2003) szerint is védett tulajdonságnak minősül, azaz hazánkban is tilos az ilyen alapú hátrányos megkülönböztetés.

A lakóhelyi ageizmus arra utal, hogy az idős embereket nem veszik komolyan a lakógyűlésen, flegmán szolgálják ki őket a sarki boltban, megszűnnek a számukra kialakított parkok, nyugdíjasklubok stb.

Az ageizmus további helyszíne sajnos a család. Az idősek fizikai vagy lelki bántalmazása erősen összefügg azzal, hogy a szakszerű gondoskodást ápolásra nem feltétlenül képes és hajlandó családtagok kénytelenek pótolni.

Létezik továbbá mediális ageizmus: az idős emberek kevesebbet szerepelnek a filmekben, a televíziós beszélgetőshow-kban stb., és ha mégis, akkor is gyakran negatív szereplőként. (2017-ben például a legjobb filmre jelölt alkotások szereplői közt csak 12 százalék volt 60 év feletti, és őket is gyakran elesettként ábrázolták.)

A gazdasági ageizmus egyrészt az idős emberek átverésére és megrövidítésére, kifosztására utal családtagok, vagy idegen csalók, házalók, uzsorások által, illetve termékbemutatókon. Másik oldalról ide tartozik a feltételezés (üzletben), miszerint az idős ember csakis szegény lehet, így fizetésképtelen – ami aztán a lenéző bánásmód miatt önbeteljesítő jóslattá válhat.

Az ageizmusban rejlő paradoxon, hogy az emberek többsége szereti a nagyszüleit, az idősödő szüleit, rokonait, és szeretné, hogy a lehető legtovább éljenek. Akkor hát miért nem tudjuk az idős emberekben a szeretett nagyszüleinket látni? A választ az amerikai író, Ashton Applewhite „Vessünk véget az ageizmusnak!” címmel tartott, 2017-es TED-beszéde adja meg: a legtöbb ítélet, mondja, a másság konstruálásán alapszik. „Az ageizmusban az a különös, hogy a másik mi magunk vagyunk” – mondja Applewhite. Azaz: az életkoralapú diszkriminációt annak tagadása táplálja, hogy egyszer mi is megöregszünk és elesetté válhatunk.

Gyerekkorunktól fogva abban szocializálódunk, hogy öregnek lenni rossz: a reklámok például elhitetik velünk, hogy az ősz hajszálak és a ráncok csúnyák. Egy hipotézis szerint az ageizmus a kor előrehaladtával – ahogy egyre közelebb kerülünk a rettegett időskorhoz – fokozódik. „Tapasztalataim szerint a fiatalok gyakran segítőkészek, inkább a középkorúak türelmetlenebbek” – mondja például a 71 éves, korábban könyvkötőként dolgozó fővárosi nyugdíjas, Ágnes. Ezt támasztja alá a roma gyerekek oktatásával foglalkozó, 47 éves Mónika története is. A felvágottas pultnál várakozott, amikor a hozzá hasonló korú eladónő csúnyán rámordult az előtte álló idős asszonyra, mert szerinte rossz helyre tette a kosarát. Mónika úgy érezte, közbe kell avatkoznia. „Mi is ilyenek leszünk” – szólt az eladónőhöz, mire ő: „Én biztos nem!”

A 65 éves, korábbi egészségügyi dolgozó Kriszta szerint a legjellemzőbb vád, hogy az idősek ingyenélők, paraziták. „Gyakran hallok olyan véleményeket, miszerint a nyugdíjasok »az én adómból élősködnek«. Mintha nem fizettünk volna mi is adót 40-45 éven keresztül!” – háborog. Szintén nagyon fájónak tartja az elvárást, miszerint „az idős ember már ne járjon szórakozni, művelődni, mert az már nem való az ő korában. Kötögessen otthon, unokázzon, de ne járjon táncolni. Miért ne? Az idős emberek szexualitása meg egyenesen tabutéma!” – teszi hozzá.

Az általánosítást és a tisztelet hiányát a legtöbb, általam megkérdezett idős ember szinte azonnal szóba hozza. Például a fent említett Ágnes, aki nyugdíjasként kezdett közösségfejlesztéssel foglalkozni, jelenleg fiatal anyák csoportját vezeti egy fővárosi lakótelepen. Érdekes párhuzamot vett észre abban, ahogy az idősekkel és az újdonsült anyákkal bánik a társadalom: „Mindkét csoportot egy kalap alá veszik. Mintha az, hogy ők idősek lettek, illetve anyává váltak, onnantól kezdve lefedné a teljes identitásukat. Onnantól nem számít, hogy te egyébként ki vagy, ki voltál korábban, mit tudsz, milyen képesítésed van. Úgy bánnak veled, mintha nem lenne a korábbi életed tapasztalata a hátad mögött, és ez a tudás nem állna most is rendelkezésre.”

A 72 éves László jelenleg is testnevelő tanár egy kistelepülés általános iskolájában, emellett aktívan politizál. Ő a helyi közösségben betöltött szerepeinél fogva ritkán szembesül tiszteletlenséggel, ugyanakkor kifogásolja a saját maga által is cáfolt sztereotípiát, miszerint a korabelieknek már nincs semmi dolguk. „Orvosnál tapasztaltam, hogy hátra akarták sorolni az időseket azzal, hogy ők úgyis csak unatkoznak és ráérnek a váróban üldögélni. A rosszullét esetét kivéve az érkezési sorrendnek kellene mérvadónak lennie” – mondja. Mónika romaként mindezt annyiban másképp tapasztalja, hogy az ő kultúrájában tisztelik az időseket, akikből sajnos náluk nagyon kevés van, így egy 55-60 körüli ember már korosnak számít. Az idősotthonokban legfeljebb elvétve akad cigány bentlakó, mert a család, bármilyen szűkösen is élnek, megoldja a gondozásukat: ő például a nagynénjét ápolja. A családon belül mindig kikérik az idősek véleményét, illetve a közösségen belül is rájuk bízzák a döntéshozatalt – igaz, ez utóbbi inkább csak az idős férfiakra vonatkozik.

Vajon milyen nemi különbségek vannak az idősek megítélésében?

Az ötvenéves Jászai Mari, amikor megtetszett neki egy nála két évtizeddel fiatalabb férfi, így fakadt ki a naplójában: „Miért kell ezt ennyire szégyenlenem? Ha férfi volnék, elvehetném és járhatnék vele a világban.” Sokak szerint az ageizmus többszörösen sújtja a nőket, akiket ha egyszerűen és/vagy „nénisen” öltözködnek (pl. otthonkát viselnek), azért szól meg a környezetük, ha pedig továbbra is divatos ruhákat hordanak, fodrászhoz járnak, sminkelnek stb., akkor meg azért. Többen idéznek fel olyan tapasztalatot, hogy ha a lányukkal vagy fiatal nőismerőssel mentek valahova, a pincér, ügyintéző stb. rájuk ügyet sem vetett, ellenben annál készségesebben ugrálta körül a fiatal kísérőt, egyes szám második személyben beszélve hozzá. „Az öregség csak a nőket sújtja, mintha az ő hibájuk lenne – állapítja meg Ági. – Az öreg férfiakat kevésbé gúnyolják, csúfolják, mint a nőket. A tévében, kabarékban is egyfolytában az idős feleségeket karikírozzák.” Még az általam megkérdezett férfiak is nehezményezték az idős nők kifigurázása, például a 67 éves nyugdíjas könyvkötő, András szerint ennek megnyilvánulása a „banyatank” kifejezés. „Pedig én is azzal járok, bár én amikor lehet, tatatanknak becézem” – teszi hozzá viccelődve. „Az idős férfi lehet bölcs, az idős nő viszont csak nagyiságra jó” – állapítja meg a 71 éves Antonia.

Az angol nyelvben ismeretlenek az idősekkel szemben használt olyan nyelvi megnyilvánulások, mint a tetszikezés, csókolomozás, nénizés/ bácsizás és maga a társadalom is sokkal inkább „öregpárti”, mint a miénk. „Angliában, a hetvenes években, a feminista öntudatnövelő csoportokban nemcsak a nemek egymáshoz való viszonyát, hanem az elnyomás minden formáját megkérdőjeleztük, így azt is megvizsgáltuk, ahogy a társadalom az idősekre tekint” – idézi fel a Nagy-Britanniából hozzánk érkezett Antonia, aki jelenleg is aktív tanárnő, és magánkönyvtárat vezet. „A nőmozgalom abban is megtette a hatását, hogy sok egykori társam komolyan vette a gazdasági önállóságot, és hála ennek, az időskoruk is könnyebben telik, kevésbé vannak kiszolgáltatva” – meséli.

A fent említett nyelvi ageizmus enyhébb („jóindulatú”) formája volt egyébként az egyetlen témakör, amiben markánsan megoszlott az általunk megkérdezett idős emberek véleménye. Egy részük az ilyesmit a tisztelet jelének tartja. „A vejem »csókolom, Ági néni!«-vel köszön. Nekem nincs ezzel bajom, egy férfitól egy idősebb nő felé ez udvarias” – mondja például Ági. Másokat viszont inkább zavarnak ezek az idegen nyelvekben kevésbé megtalálható megnyilvánulások. „Engem zavar a bácsizás, én testileg és szellemileg is fitt vagyok, még nem érzem magam bácsinak” – jelenti ki László, aki egyedül a tanítványaival tesz kivételt: tudomásul vette, hogy ők „tanár úr” helyett inkább „tanár bácsinak” akarják szólítani. A 62 éves, korábban vegyészlaboránsként dolgozó Judit meséli: „A boltban vásároltam, amikor előttem egy fiatal nő rászólt a párjára, hogy: Engedd el a nénit! Én is félreálltam, de nem jött senki. Hátranéztem, keresve a nénit, de senki más nem volt ott. Szomorúan nyugtáztam, hogy rám gondolt. Pedig szerintem én még nem nézek ki néninek.” Többek egybehangzó véleménye volt, hogy egy gyerek mondhatja a nénit-bácsit, de egy tizenéves vagy egy felnőtt inkább mellőzze, mert kellemetlen helyzetekhez is vezethet. „Eszembe jut egy vidám eset, amikor az akkor ötven év körüli férjem és az időközben 16-17 éves nővé érett szomszéd lány találkozott az utcán, és egyszerre köszöntek egymásnak csókolommal” – idézi fel Kriszta.

Így aktivizáld az időseket a járvány alatt: