Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Valahol a szívem mélyén mindig éreztem, hogy a sztori – amely szerint Jézus, akit elsősorban a keresztről ismerek a nagymamám kedvenc csillaghegyi templomából, egyszeriben Benjamin Button-ölni kezd karácsony körül, és szentestére bébi Krisztussá változik, majd valamiféle szuperszonikus babakocsi segítségével minden házat végiglátogat, és minden gyereknek pont azt hozza, amire vágyott – valahol sántít.

Azt is árulkodó jelnek értelmeztem, hogy az amerikai filmekben szó sincs Jézuskáról, helyette a Télapó az, aki minden házat meglátogat, és tudja: hol voltak jó és rossz gyerekek, ezt a teóriát pedig még inkább összezavarta, hogy néhány osztálytársam családjában „az angyalka” hozta a csillogó csomagolásba burkolt meglepetéseket. Keresztyén nagymamám sztorijait hallgatva Mihály, Gábor és Uriel angyalokról, nem igazán értettem, mégis ki az a névtelen angyal, aki ráadásul „ka”, aki véglegesen összezavarta a rendszert. Még jó, hogy a szüleim – bár buddhisták voltak – sosem próbáltak meggyőzni, hogy Amithába Buddha vagy a dalai láma hozza az ajándékaimat, másként végleg megkukultam volna. És most itt ez a vadiúj infó, amely szerint nem vallási ikonok és láthatatlan lények hozzák a csomagokat, hanem... a szüleink. Mégis mitévő legyek ezzel az infóval?

„Melinda, mondd meg őszintén: tényleg a szüleink díszítik fel a karácsonyfát, és vesznek nekünk ajándékokat?” – szegeztem a kérdést játszópajtásomnak, akiről tudtam, mindig őszinte velem: ő avatott be például a titokba, mit jelent a „szexizés” (amúgy azt jelentette, hogy lehúzta a blúzt az egyik válláról, amit körkörös irányban mozgatni kezdett, és csücsörített az ajkaival). „Persze, hogy ők! Amúgy is, elég horrorfilmes lenne, ha a véres szögektől megszabadult Krisztus hordaná a fa alá a meglepetéseket, a Mikulás meg tök logikus, hogy alkalmatlan a kéményen való szánkázásra – láttad, mekkora?!” – utalt ezzel az előző heti közös kalandunkra, ahol a Flórián áruházban találkoztunk az IGAZI Télapóval.

„A szüleink hazudnak nekünk” – ismertem fel egyszeriben, majd hazaérve a Mamának szegeztem a kérdést: „Mi ez a hülyeség a Jézuskáról? És ha tényleg te veszed az ajándékaimat, hol vannak most, és miért nem kaphatom meg őket azonnal?” Édesanyám leültetett a meditációs párnára – mivel tisztességes ülőgarnitúránk sohasem volt –, a szemembe nézett és így szólt: „Tudod, végül kiderült, hogy Dorothy is csak álmodta, hogy Smaragdvárosban járt, Alice Csodaországa is csak illúzió volt – de az, hogy a két lány nem az úgynevezett való életben tapasztalta meg mindazt, ami velük történt, vajon semmissé teszi a gonosz Nyugati Boszorkány legyőzését, vagy a teadélutánt a Bolond Kalapossal?” Kikerekedett szemmel néztem rá – az én világomban Hófehérke, Csipkerózsika és Hamupipőke tulajdonképpen igazibb emberek voltak, mint a goromba kajakedző, aki direkt beborított a Dunába, hogy megmutassa, milyen kis anyámasszony katonája vagyok, vagy a villanyszámlás néni, aki a szemünkbe se néz, ha belép az ajtón, máris kávét követel.

„Akkor igazából az az igaz, amit elhiszünk?” – kérdeztem a Mamát, ő pedig helyeslően bólogatott. „Már Mary Poppins is megmondta, hogy mindenkinek megvan a maga Tündérországa, emlékszel?” – ezzel pedig végképp megnyugtatott. Abban ugyanis babakorom óta egészen mostanáig, harminchét esztendős koromig és még tovább őszintén hiszek, hogy ha valakinek, hát a Csudálatos Marynek mindig igaza van. Ő volt az, aki azt mondta: „Etesd a galambokat – csak két penny egy csomag mag” – tudván, hogy ha megtehetjük, segítenünk kell, akin csak lehet. Ő volt az, aki megmutatta: egy szimpla röhögőgörcs a barátainkkal a plafonig emelhet minket, és a jókedv ragadós. Ő ugrott napsütéses krétarajzba, ha épp rossz idő volt az igazi világban, ő ragasztott csillagokat az égboltra, ahelyett, hogy a meglévő csillagok eredetét kutatta volna, és ő volt az, aki egyetlen csettintéssel rendet rakott a gyerekszobában, mert „minden ránk váró munkában valami mulatság is van – keressük meg, és kész, ennyi az egész!”

Egy évvel később, közvetlenül karácsony előtt megtömött puttonnyal baktattam hazafelé a Hunyadi utca kockakövein. A hópelyhek komisz táncot jártak az orrom körül, a táskámban pedig Mama kedvenc parfümje, meg egy csipkebokorvessző, amelyeket a „Jézuska hoz” neki... hiszen fogalma sincs, hogy valójában a kisfia gondolt rá szenteste alkalmából, hogy én vagyok az, akinek olyan fontos ő, hogy legalább olyan boldognak akarom látni, mint önmagam, ahogy felgyúl a csillagszóró fénye. Oké, tudom: valahol, a racionális elméje legmélyén tudja: senki sem mászott be az ablakunkon, vagy evickélt ki a cserépkályhánkból puttonnyal a hátán. Viszont van olyan okos, hogy elhiggye – nekem, és saját magának –: sokkal több létezik annál, mint amit mi, emberek, képesek vagyunk felfogni az öt érzékünkkel.

A Jézuska hozza az ajándékot. Meg a Télapó. Meg Az Angyalka – mindegy, melyik, akár a Lucifer is, ha úgy tetszik. Karácsony van azoknak is, akik történetesen muzulmánok, zsidók vagy hinduk, és – látszólag – véletlenül találták magukat a Vörösmarty tér forgatagában, a fahéj- és fenyő- és vaníliaillatú vásárban, mert a karácsony nem más, mint törődés, lelkesedés és hálaadás. Ezért nem mondok le róla, soha. Karácsonyoztam Izraelben – és persze mellette hanukáztam is, mert miért ne ünnepeljük meg, amit csak lehet. Karácsonyoztam Londonban, távol a vér szerinti családomtól, a családommal, amelyet magamnak választottam, egy omladozó viktoriánus családi ház kiskonyhájában, amelyen kilencen osztoztunk. És karácsonyozom – most – Görögországban, ahol mindenki Kristusnak hív a faluban, mert a Kristófot kimondani bonyolult, és egyébként is, mindenki Isten gyermeke.

Muszáj-e tulajdonképpen ajándékozni? Olvasd el, mit gondolnak erről kollégáink: