Hogy kezdődött az Adománytaxi?

Egy kósza ötlettel. 2015 december 21-én kitaláltam, és kiírtam az üzenőfalamra, hogy akinek van felesleges ruhája, játéka és szívesen odaadná szegényeknek, ahhoz elmegyek és elhozom, majd pedig elviszem a rászorulóknak. 900-an osztották meg a posztomat, gyorsan híre ment, és rengetegen jelentkeztek. Persze, tegyük hozzá csendben, hogy éppen karácsony előtt voltunk, ilyenkor jóval nagyobb az adakozókedv. Mindez a menekültválság évében, én pedig nagyon vágytam egy saját dologra, ami segíthet másokon. Tehát valójában én akartam segíteni, de akkor még nem gondoltam, hogy ebből alapítvány lesz.

Nehéz volt megszervezni az első utakat?

Igen, ez most már jóval olajozottabban megy. Azt hiszem, szerencsém volt, mert az ötlet betalált egy piaci résbe, vagyis oda, hogy szívesen adnak az emberek, de nem szívesen viszik sehová a megunt, de jó állapotban lévő dolgaikat. Éppen ezért lett népszerű hamar az Adománytaxi, hiszen mi egy bizonyos napon mindent elhozunk, ilyenkor felosztjuk a várost, előre lebeszéljük az adományozókkal, hogy mikor jó nekik, és összegyűjtjük a dolgokat. Megbeszéljük előre, hogy mi hasznos: ruhák, játékok, kisgépek és élelmiszer. Próbáljuk fejleszteni az adománykultúrát is: a tiszta, jó dolgokat vesszük át szívesen, és igyekszünk élelmiszert is kérni, hiszen az nagyon fontos. Az önkénteseink átnézik, szortírozzák, felcímkézik a dolgokat, és csak utána indulunk el.

Hová kerülnek az adományok?

Sok helyre megyünk az országban, nyilván a legszegényebb régiókba, de a hálózat folyamatosan bővül, már 40 településen jártunk. Megbízható kontaktokat gyűjtünk, ők általában helyi közösségek képviselői, aktivisták, akik az ottlétünkkor segítenek lebonyolítani az adományozást. Ők tudják, ismerik a helyi viszonyokat, ők képesek sikeresen megszólítani, bevonni az embereket a közösségi napba. Ajánlanak is minket, és mi is keressük a kapcsolatokat, de vannak szabályok: például csak havonta egy utat vállalunk, és ehhez tartjuk is magunkat. Szervezünk érzékenyítő tréningeket vállalatoknak, cégeknek, ez viszont már egy fizetős szolgáltatás. Most kezdünk nyitni a for profit szektor felé, szeretnénk egyre több céget bevonni a munkánkba és el is vinni őket egy útra. Számunkra ez is bevétel forrás, már volt is egy cég, aki nálunk akart csapatépíteni.

Mennyit dolgozol?

Kezdetben azt hittem, hogy ez „csak” amolyan önkéntesség lesz nekem, de mára az Adománytaxi Alapítványnál dolgozom főállásban. Nem túlzok, munkamániás lettem, mert imádom, amit csinálok. Otthon este 11-kor simán dolgozom még, ettől a barátnőm időnként kiborul, de mit csináljak, ha mindig eszembe jut valami, amit azonnal meg is kell valósítanom. A tudatos szervezetfejlesztés után - ami egy állandó folyamat - nekiláttam profin megszervezni az életünket. Most egy közösségi irodában dolgozom napközben, rengeteg segítséget kapok a munkámhoz, és már van több részmunkaidős kollégám is, de szeretném, ha egyre többen lennénk, szükség lesz a munkaerőre. Az első kollégám, akit fel tudtam venni adományozóból lett önkéntes, majd önkéntesből koordinátor. Szerintem ez így ideális. Hogy valaki végigjárja a lépcsőfokokat. Így lehet a legjobban elköteleződni és átlátni, megérteni az egész rendszert, azonosulni az értékeinkkel. A cél, hogy egyre többen legyünk, és egyre nagyobb hatást érjünk el. Olyan ugyanis soha nem lesz, hogy megszűnik a szegénység, eltűnik a sok kártékony tévhit és mindenki önkénteskedik és felelős állampolgárként él.

Vagyis szociológusból mára nem csak lelkes adomány-szervezővé, de menedzserré is váltál?

Valahogy így. Ahhoz, hogy a céljaimat elérjem sokat kell fejleszteni, képezni magam. Persze ez nem nehéz, ha imádod, amit csinálsz. Muszáj több lábon állnunk, ezért nemcsak pályázunk, hanem rendezünk például Taxiturit is, ami saját bevétel. Itt azokat a nagyon jó minőségű ruhákat adjuk el az adományozók tudtával, amit nem viszünk el a családokhoz. Ezen kívül nagyon sikeres közösségi finanszírozási kampányok is vannak mögöttünk, és persze ott vannak a pro bono bevételek is, amiért nem fizetünk, mert kapjuk: ilyen a benzin, a jogsegély, az ingyenes mentorálás vagy a fotónyomtatás, amit például Cewe finanszíroz. Az egyik legnagyobb havi kiadásunk a raktárbérlet, de muszáj valahol tárolnunk az adományokat, sőt idén már nagyobb helyiség lenne szükségünk.

Mikor érzed majd tökéletesen sikeresnek az alapítványt?

Ilyen nem lesz, de minél nagyobb hatást érünk el, annál elégedettebb leszek. Nemcsak az a cél, hogy a szegénységben élők adományt kapjanak, hanem az is, hogy minél több ember jótékonykodjon tudatosan, vállaljon önkéntes munkát, tágítsa a látókörét, hogy ne a gyűlölet és a teljesen megalapozatlan vélemények irányítsák az életünket, hanem a személyes tapasztalat, a valódi párbeszéd. Igyekszünk minél több embert bevonni, és a helyi vezetőket is ösztönözni, hogyan érjenek el valódi változást saját közösségeikben. Ezek az emberek iszonyatos körülmények között dolgoznak sokszor teljesen egyedül. Nagyon nehéz egy ilyen faluban állandóan készenlétben állni. Nemrégiben kaptam egy levelet, ami az egyik legnagyobb visszaigazolás arra, hogy jó úton vagyunk. Az egyik kontaktunk, egy lány, aki a gyerekekkel teljesen egyedül foglalkozik egy kis faluban azt írta, hogy pusztán attól, hogy ott voltunk, és beszélgettünk vele, új erőre kapott, pedig már kezdte feladni...

Mit látsz, mit tud a többségi társadalom a szegénységben élőkről?

Szeretném, ha egyre többen megtudnák, hogyan él a társadalom negyede ma Magyarországon és mit jelent mélyszegénységben élni. szeretném, ha megértenék a rendszert, ami kitermeli ezt a jelenséget és nem csak látatlanból odavetnék, hogy „miért nem dolgozik, meg hogy minek cigizik, ha nincs pénz áramra”. A szegénység felszámolása a politikai akaraton múlik. A jelenlegi katasztrofális állapotok a mindenkori kormányzat és a szociális ellátórendszer hibája, ami megfelelő stratégiával 20-30 év alatt fel lehetne számolni. Ahogy számos példa ezt bizonyítja. Azonban nem teszik, mert nem áll érdekükben. Hiszem, hogyha sokan dolgozunk ezen, akkor oktatással, empátiával, összefogással sikerülhet egy jobb helyzetet teremteni, mert meggyőződésem, hogy ez nem csak pénzkérdés.

Milyen családokkal találkozol?

Jellemzően sokgyerekes családokkal, ahol a szülők közmunkából élnek. A férj sokszor idénymunkás vagy gyárban dolgozik, általában naponta több órát utazik a munkahelyére. Általános probléma, hogy télen nincs mivel fűteniük, a kútról hordják a vizet a mosáshoz, a mosakodáshoz. Egy szobában alszanak sokan, a gyerekekkel együtt, hiszen azt a helyiséget fűtik. A legolcsóbb ételeket eszik: lisztet, krumplit, tésztát. Húst hetente csak egyszer vesznek, gyümölcsöt, zöldséget alig. De ezekről nem szívesen beszélnek, hiszen szégyellik a körülményeiket.

Tudsz távolságot tartani egy-egy ilyen családtól, az ilyen sorsoktól?

Azt meg kellett tanulnom, hogy védenem kell magam, és távolságot kell tartanom. Nekünk nem feladatunk és nem is tudunk egy-egy esettel foglalkozni, nem szociális munkások vagyunk, hanem egy hídszervezet, aki mobilizálni akar és kiaknázni azokat a lehetőségeket, amiből itt sok van, ott meg egyáltalán. Ha egy közösségben valódi változást akarunk elérni, akkor ott kell lenni velük mindig, együtt dolgozni és gondolkozni és akkor néhány év alatt is látványos fejlődés történhet. Erre vannak nagyon jó példák, ott van Cserdi vagy Bag. Szerintem az a példa máshol is megvalósítható lenne, és nem is kellene hozzá nagyon sok pénz. De a legfontosabb, hogy valamivel mindenki tud segíteni, feltéve, hogy akar!