Igazából fel sem tűnik, hogy a napod szerves része. Ezzel zárod a reggeli készülődést és ezzel fekszel. Nem is érzed igazából extra munkának, hogy a mosogató csaptelepét reggel-este átsúrolod úgy, hogy az élesebb tükörképet ad, mint a tükör.

Igaz egyszer-kétszer majdnem elmaradt az esti suvickolás, de szerencsére az elalvás előtti napösszegzésbe bekúszott valami hiányérzet:

„Mi lehet az, mi lehet az? Bingó!! A csaptelep!” -és már rohantál is ki a konyhába, hogy elvégezd a napzáró rutint.

Szinte teljesen mindegy, hogy otthon vagy, vagy egy nyaraláson. A csaptelep mindenhol ragyog. Mint, ahogy a távirányítók is, amik amellett, hogy fertőtlenítő kendővel át vannak törölve, katonás rendben fekszenek a tv előtt: a tv távirányító az első az ablak felől, a dekóder a második. A sorrend nem változhat.

Én vállalom: nálam vannak nem hétköznapi ’léleksimogató rutinok’. Elsőként stipi-stop viszem is a távirányítós részt! Igaz én kiskiflibe és nagykiflibe rakom őket és esküszöm nincs mérnök, aki olyan pontosan eltalálni a tévé éle és a szekrény éle közti abszolút közepet, mint én. És igen, kéz krémezés, takaró eligazgatás után is képes vagyok kikelni az ágyból, ha bevillan, hogy nem raktam őket a ’helyükre’.

A kényszeresség témájával kapcsolatban megkérdeztem Knapek Éva, klinikai szakpszichológust meddig hétköznapi hóbort a rendszeresen végzett, nem szokványos tevékenység és mikortól beszélünk betegségről.

Mikortól tekinthetünk egy tevékenységet kényszeresnek?

Ami már a személynek magának és a környezetének is észrevehető szorongást, feszültséget, szenvedést okoz, ha nem sikerült véghezvinni, túl merev, nem lehet tőle eltérni, s beszűkíti az életet.

Kényszeresség szempontjából fontos, hogy milyen tevékenységről van szó? Illetve fontos, hogy mennyi idő megy el arra az adott tevékenységre?

Persze, minél több időt vesz el a napból, annál súlyosabbnak tekinthető a probléma. Nem csak a cselekedeteink lehetnek kényszeresek, hanem a gondolataink is egyébként. S egyes kényszergondoltok, illetve kényszercselekvések zavaróbbak, ártalmasabbak, mint mások.

Klasszik kérdés önmagunktól: ’bezártam az ajtót?’ vagy ’kihúztam a vasalót?’ Ez inkább feledékenység vagy egy kényszeres túlaggódás?

Számos ember él együtt ezzel a kellemetlen jelenséggel minden további nélkül. Ha emiatt elkésünk a munkából többször is, akkor érdemes segítséget kérni. De más esetben ez lehet puszta feledékenység is, hiszen minden nap csináljuk ezeket, nehezen épül be friss emlékként, hogy ma IS bezártam az ajtót. Érdemes okoskonnektort venni a vasalóhoz, amit ki lehet kapcsolni a munkahelyről is.

Félve kérdezem, a rendmánia is már kényszeres tevékenységnek minősül?

Attól függ, mennyire kínzó a személynek és a környezetének. Nem mindenki érti a rendmánia alatt ugyanazt. Lehet egy túlzó kifejezés is csupán.

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy amit csinálunk az ’nem szokványos’, önmagunk hogyan tudjuk elfogadni azt, hogy például az ágyon szétdobált távirányítók vígan túlélik az éjszakát úgy is, hogy nem rakjuk őket katonásan a helyükre?

Próbáljuk ki és nézzük meg, milyen lesz a másnap reggel! Ha ez nem megy, mert nagy szenvedést okoz, vitákhoz is vezet, szintén érdemes segítséget kérni.

Pszichoterápia, önkontroll? Hogyan oldható a kényszeresség?

A kényszerrel, ha sok időt vesz el, kapcsolati és teljesítménybeli következményei vannak, mindenképp terapeutához fordulnék.

Mindenki megnyugtatására- vagy megrémítésére- szerkesztőségi önvallomások következnek galériánkban.