A social distancing jegyében néhány napja videóchaten keresztül fogyasztottunk el a hétvégi reggeli kávénkat a nővéremmel. Miután megvitattuk az élet nagy dolgait, az ünnepek felé terelődött a szó. Mindketten egyetértettünk abban, hogy idén online rendeljük meg a karácsonyi ajándékokat, és óvatosságból talán nem is találkozunk decemberig.

Puhatolózni kezdtem, hogy milyen ajándéknak örülne. Nem sokáig kellett faggatom, fura mosollyal az arcán rávágta a kérdésemre, hogy szüksége lenne néhány új ágyneműhuzatra. A mosolya felébresztette a kíváncsiságomat.

- Egyszemélyes ágyneműket szeretnél vagy inkább duplát? – csúszott ki a számon.
- Párosat! – válaszolta.

Közel egy órája beszéltünk már akkor. Nem értettem, hogy miért nem ezzel kezdte a beszélgetést? Miért nem mondta el, hogy végre ismét boldog, végre szerelembe esett? Izgatottságomban feldöntöttem a tejesüveget, és csak ostromoltam a kérdésekkel. Mióta tart? Miért nem ezzel kezdte? Miért nem mondta el? Hol ismerkedtek meg?

Megállt a mondata végén, és a képernyőhöz közelebb húzódva fürkészni kezdte az arcomat. Megfagytam egy pillanatra. Nem értettem. Azért nem mondta el, mert azt gondolta, hogy lebeszélném erről a kapcsolatról? Ismét feltettem a kérdéseimet neki, amiket fontosabbnak tartottam annál a ténynél, hogy

Reméltem, hogy ezzel gyorsan el is oszlatom azokat a gondolatait, hogy szerintem ezzel a kapcsolattal bármi gond lenne. Ezen pedig ő lepődött meg, de végül belekezdett a sztorizásba, egy tinilány vehemenciájával mesélte el a megismerkedésük történetét, ami annyira filmbe illő, hogy ilyet csak a sors rendezhetett.

Kiderült, hogy bár nekünk nem mesélt a fiúról, neki rólunk annál többet. Mindketten izgatottan várják, hogy meglátogassanak minket. Szóba kerültek a gyerekeim. Vajon mit fog hozzá szólni a hároméves lányom és az ötéves fiam?

A gyerekeink integrált intézménybe járnak. Mindketten találkoztak már autizmussal, Down-szindrómával, mozgás- és látássérüléssel együtt élő kortársakkal és felnőttekkel is. A gyerekeknek minden új az életük elején, ezért a gyerekeknek minden természetes. Nem úgy látják a másságot, mint mi felnőttek. Az általunk, szülők által kapott visszacsatolásokból építik a világnézeteiket. Fogalmam sincs, mikor változik ez meg, hiszen a nővéremnek is volt egy látássérült barátja az óvodában, akivel később egy iskolába is jártunk. Emlékszem, számtalanszor segítettünk neki az öltözőben vagy a játszótéren. Az akkor teljesen természetes volt neki és nekem is. Mi változott meg mára?

Amíg a kérdésemre keresem a választ, felmegyek a nagy kék-sárga lakberendezési áruház webshopjára, beteszek a kosaramba néhány ágyneműhuzatot és pár új tányért is. Mert idén karácsonykor egy terítékkel több kerül az asztalra.

Íme néhány sztárpár, akik nem nézték, kibe - azonnal egymásba szerettek: