Keresve sem lehetne különbözőbb embert találni nálam és a féltestvéremnél. Vanda a negyvenes évei közepén halt meg úgy, hogy szinte egyáltalán nem voltunk kapcsolatban. Sőt, kifejezetten nem bírtuk egymást. Idegenek voltunk a másik számára, akik kétévente küldenek egy-egy szülinapi emailt telehintve béna emotikonokkal, mert az első évben sosem jut eszükbe, és aztán el is feledkeznek róla.

A halálhíre hallatán mégis elpityeregtem magam. Éppen dolgoztam, a főnököm részvéttel teli hangon kérdezte, mi történt, és amikor elárultam, hogy a féltesóm meghalt, azonnal felajánlotta a rendkívüli szabadnapot a temetésre, természetesen fizetéssel. Én pedig elfogadtam.

A temetés előtti este kikészítettem a fekete ruhát, a cipőt, a kalapot, és gondosan kivasaltam őket. Nem maradt rajtuk egyetlen ránc sem, a művelet legalább két órán át tartott. Aztán nem jött álom a szememre, sétáltam a lakásban fel-alá, tévéztem, olvastam, még meditálni is megpróbáltam, persze sikertelenül. Hajnali fél négykor szenderedtem el, hatkor pedig már kelnem kellett. Gyűrötten, összetörve bújtam a gyászruhába, feltettem a kalapot, de mielőtt nekiálltam volna sminkelni, leültem a tükör elé, és először gondoltam bele igazán tudatosan, hogyan is érint engem ez a haláleset.

Édesapám botrányokkal kísérve bontotta fel a házasságát, amikor hatéves voltam. Anyám rászokott az italra, a nyugtatóra, gyakorlatilag a szemem előtt tette tönkre magát. Apu persze jól érezte magát, újranősült, és született egy lánya, Vanda. Kilenc év volt köztünk a korkülönbség. Mivel főként anyámmal éltem, és apám sem volt rám különösebben kíváncsi, jó, ha évente kétszer-háromszor találkoztunk. Nyafka, elkényeztetett kölyökre emlékszem, akinek mindig mindent a feneke alá tolnak, míg nekem küzdenem kell, mint egy harcosnak.

Magánovi, magánsuli, külön angol, tánc, sportszakkör, fuvola: csak csettintenie kellett, és megkapta. Igaz, nem bizonyult túl kitartónak, belefogott az új dolgokba, aztán abbahagyta mindet, ahogy a méregdrága ruháitól is megszabadult néhány alkalom után.

Közben én végig güriztem a középiskola alatt, hogy magamon és a depressziós anyámon segítsek, így csak esti egyetemre tudtam beiratkozni. Akkor anyu már nagyon beteg volt, a diplomaosztómat sem érte meg. Apámék cége közben virágzott, Vanda élte az életét a hatalmas, légmentesen lezárt buborékban, és soha egyszer sem kérdezte meg, én hogy érzem magam.

Azt hiszem, apámnak komoly bűntudata volt, és ezt úgy kezelte, hogy nem beszélt róla, és lehetőség szerint került engem. Nemsokára ő is meghalt, de Vandának így sem kellett a középiskola mellett dolgoznia, hiszen a céget átvette az anyukája, és sikeresen vitte tovább. Apám második feleségének becsületére legyen mondva, továbbra is igyekezett velem tartani az eleve laza kapcsolatot. Titokban azt remélte, hogy Vanda és én egyszer valódi testvéri érzéseket kezdünk táplálni egymás iránt: de ez a viszony a kezdetekről maximális kudarcra volt ítélve.

Aztán egyedül maradtam – sajnos. Néhány alkalmi partnertől eltekintve soha nem találtam meg az igazi társamat. Vanda csillogó életét is elátkozták a rossz döntések: mivel sokáig babaházban élt, a való világba kilépve sorra kapta a hatalmas pofonokat. A munkahelyeken nem bírt tartósan megmaradni, az első férje elszedte a vagyona tetemes részét, a második pedig érzelmileg zsigerelte ki. Az mentette meg egyedül, hogy halála előtt az édesanyja bőkezűen gondoskodott róla. A boldogságát azonban nem tudta megtartani: amennyire láttam, megtört, kiégett asszony vált belőle. Ő is egyedül maradt, akárcsak én, a viszonyunkon mégsem változtattunk egy jottányit sem.

Ezen gondolkoztam a tükör előtt ülve. Támaszkodhattunk volna egymásra, amikor bajba kerültünk, mégsem jutott eszébe egyikünknek sem. Vajon miért? Csak fel kellett volna emelni a telefont. Vanda, beszélgessünk egy kicsit. Elkényeztetett, ostoba gyerek voltál, én meg nem láttam ki a sértettségemből. Nem próbálunk meg felülemelkedni ezeken? Egyikünknek sem jött be az élet, de talán átdobhatnánk egymás vállára egy kis súlyt a sajátunkból, és akkor megkönnyebbülhetnénk.

Utólag könnyen okos az ember. Végigsimítottam a fekete ruhámon, letöröltem a könnyeimet, gyorsan kisminkeltem magam és elindultam a kocsihoz. Vanda nem tehetett róla, hogy a szülei rosszul nevelték. A lelke mélyén nem volt rossz ember: egyszer nekem ajándékozta az egyik legszebb ruháját, amit akkoriban megvető, leereszkedő gesztusnak értékeltem, de azt hiszem, rosszul ítéltem meg. Vanda csak így tudta kifejezni a szeretetét.

Ha már örökre elszalasztottam a lehetőséget, legalább most búcsúzzak el, ahogy illik. Beültem az autóba, és betettem magam mellé a koszorút, amire apró betűkkel ráírtam: Vanda, nagyon köszönöm a gyönyörű ruhát.

Mit ne mondj senkinek, aki épp gyászol? Galériánkból megtudhatod!