A teraszon állva ünnepeltük idén anyuékkal a karácsonyt

Borítókép: A teraszon állva ünnepeltük idén anyuékkal a karácsonyt Forrás: Getty Images
Mit várhatnánk egy ilyen év végén a karácsonytól? Anyu leginkább azt várta, hogy megyünk, ott leszünk nekik, főz, süt, eszünk, iszunk, ülünk, beszélgetünk, csilingelés, bontogatás és minden, ami ilyenkor szokott történni. Március óta azt érzem, hogy neki, az ő korosztályának különösen nehéz ezt az egész helyzetet elfogadni. Magukra maradtak, a világ nekik részben bezárult, foghíjasan láthatták az unokákat, gyereküket és hogy még a karácsonyt is magányosan töltve üljék meg, egészségük megóvása érdekében, már elfogadhatatlan volt számukra. Pedig 24-én tényleg csak a teraszig mentünk.

Anya már mikulás környékén azt pedzegette, hogy karácsonykor majd azért ugye egy kicsit bemegyünk. Kérdezgette, hogy mégis hogyan fogjuk majd az ajándékokat átadni? És, hogy komolyan kint a teraszon fogunk ácsorogni? Mert bizony nyár óta nem igazán mentünk be anyuék házába. A szigorúan vett első hónapok után, csak nyáron engedtem közelebb a gyerekeket a nagyszülőkhöz. És most decemberben is, hogy párszor beugrottunk hozzájuk, csak a kertben püfölték a gyerek a labdát, a kutyával futkároztak, mi meg a teraszon ücsörögtünk, hidegebb napokon vacogva. Mondhatnám érdekes, de inkább tragikus élmény volt azt látni, ahogy mind a gyerekekben, mind a szüleimben, lassan, mint egy homokba karcolt ív elindul, majd bezárul a felismerés köre, hogy most nincs mami, nincs unoka vasárnaponként, most nincs nagy ölelés, nincs 'ma csak az enyém a mami a játszón' élmény. Helyette az van, hogy telefonálunk nekik, kapunál adom be, amit hoztam, video chatelünk vagy épp online mutatja be a fiam, hogy hogyan rakja ki a Rubik kockát.

Augusztusban éreztem, hogy nemhogy körbe ért és bezárult a felismerés köre, de már rögzült is. Gondolkodtam párszor azon, hogy vajon azok a kicsi gyerekek, aki 3-4-5 évesek idén, akik most kezdik igazán fogni a világot, mit visznek tovább ebből az ölelés-puszi-közelségmentes időszakból? Az enyémek már majdnem kiskamaszok, ők valahogy ezt a helyzetet már tudatosan a helyére tudták tenni, de az amikor a fiam megkérdezte, hogy a német nagyanyjukat vajon, ha újra látják majd megölelhetik-e, mert

Tudod mama, a COVID!

- na akkor azt éreztem, hogy már ők is alapjaiban másként látják a világot.

És jött a karácsony. Mikor már sokadjára jött fel a téma anyunál, hogy mégis hogy lesz ez a karácsony, ingerülten csak annyit mondtam, hogy

ez csak egy nap, számosat kibírtunk anélkül, hogy közelebb lettünk volna egymáshoz, ezt is ki fogjuk bírni!

Persze én is gondolkodtam alternatív megoldásokon: melegítő gombával fűtött sörsátor a kertben, hogy mégse a 3 fokban ücsörögjünk vagy egy közös kiruccanás valami erdőszélre mini műfenyővel, ahol meglesz az ajándékozás is és együtt sétélunk is egy nagyot. De nem forrta ki magát ez a kérdés, közös bizonytalanságunk miatt, így maradt az egyetlen egy verzió, a terasz.

Természtetesen nem lehetett ezt teljesen betartani. Maszkban bementünk a karácsonyfához, ott mindenki megkapta az ajándékát, majd kirongyoltunk újra a teraszra. Sütiztünk, ettünk egy kis töltött káposztát, a maradékot anya elrakta nekem dobozba. Apa és az uram ivott egy kávét, miközben az autónkat nézegetve megvitatták az elektromos autó magyarországi töltési lehetőségeinek rejtelmeit. Megvan ugye, ahogy állunk a teraszon kabátban, a kávé gőzölög, a lábszáramon már kúszik fel a hideg és a gyerek a garázs falának rugdossa a labdát. A kerti fenyő viszont díszfényben világított. Ahogy szoktuk mondani: az esténk legalább nyomokban tartalmazott egy kis karácsonyt.