Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Soha nem az ünnepi időszakban vásárolok, hanem év közben. Ha jártamban-keltemben meglátok valami olyasmit, ami egy családtagomnak vagy barátomnak örömet okozhat, azonnal megveszem, mert megtanultam, hogy később úgysem találok ugyanolyat. Így lett a fiamnak egy kultikus gitárokkal díszített selyem nyakkendője, a kislányomnak pedig egy korcsolyás Elza babája. Időnként megveszek olyasmit is, amit egyszerűen csak gyönyörűnek találok és megfizethetőnek, mert tudom, hogy az ünnepi időszakban helyet talál majd a fa alatt.

Ilyenkor november vége felé aztán kinyitom a szupertitkos fiókot és számba veszem, mi minden gyűlt itt össze az eltelt hónapok alatt. A könyvekről azonnal tudom, melyiket miért vettem meg és kinek szántam. A flamingómintás, pink nejlonharisnyánál viszont kissé elbizonytalanodom. Kire gondolhattam, amikor lecsaptam rá? Igaz, hogy több barátnőm is válik, de ez az élénk darab még ebben a nehéz élethelyzetben is túlkapásnak tűnik: egyik negyvenes–ötvenes csajról sem tudom elképzelni, amint ebben áll újra a startvonalra. Találok egy csokoládéból készült komplett szerszámkészletet is. Érdekes. Vajon kinek vehettem?! Amíg töprengek, hevesen megkívánom a franciakulcsot, és feltépem a celofánt. Rágcsálom a szerszám végét, és közben kiemelek a mélyből egy doboz színes radírt. Ezt alighanem magamnak vásároltam, gyerekkoromban imádtam a radírokat. Biztosan elgyengültem egy papírboltban, aztán hazaérve kijózanodtam és beraktam a radírokat az ajándékos fiókba.

Annyira el vagyok foglalva a kotorászással, hogy észre se veszem, amikor bejön a kislányom. Nesztelenül oson mögém és rámered a kavalkádra. Szórakozottan megkínálom egy csavarhúzóval, aztán kapcsolok, hogy te jó ég, hiszen most éppen a szupertitkos fiók felett állunk, ami ezennel el is vesztette eddigi szupertitkosságát.

Rögtön kiszúr egy szőke hajat a mindenféle holmik között, és kihúzza a piros cipős meglepetés babát.

– Hát ez? – kérdi.

– Ööö, felelem, nem tudom, mikor költözött ide – talán a Hanna baba hívta. A lányom bólogat, hogy igen, alighanem a Hanna lehetett, aztán kikapja a flamingós harisnyát is meg egy mangóillatú illatgyertyát.

– Tessék, ezt neked adom – szól ünnepélyesen.

Köszönöm, mondom, és visszacsukom a fiókot. Vacsoraidő van, ideje elfogyasztani a füstölt sajtos sütőtököt. Ülünk az asztalnál, Lili, én és az új, piros cipős baba, de senki se éhes, mert már jóllaktunk a szerszámokkal. Készülünk az ünnepekre, kellemes mangóillat van, és én pink, flamingómintás harisnyát viselek. A babáért kár: holnaptól kezdhetem törni a fejem az ajándékon.

Utazz velünk a múltba ezekkel a varázslatos régi fotókkal: