Gyerekkori barátnőmmel épp a régi ismerősökről, közös nyaralásokról nosztalgiáztunk egy kávé felett, amikor valahogy szóba került az a srác, aki velünk egy korú...

-Te figyelj már, és mi van a Misiék fiával? Vagy ezer éve láttam! Még mindig kinn él Angliában?

-Aha, most már lassan 10 éve szerintem.

-Az kemény! És megcsinálta már az állampolgárságot?

-Á! Az anyjáék folyton nyaggatják vele, de szerintem nem halad ő semerre sem.

-Még mindig nincs barátnője?

-Nem tudok róla. Szerintem nincs.

-Szerencsétlen, lehet, hogy még azóta sem volt nővel!

-Jajj, menj már! Kit érdekel?

-Hát nekem egyszer mondta az apja, hogy már gondolkozott rajta, hogy felfogad valakit, aki...tudod...

-Jézusom, ne már! Mondjuk a Misi meg pont az ellentéte a fiának, tutira mindig volt más nője is anyuci mellett.

-Gondolom szülőként sem könnyű nézni, hogy a gyereked ennyire nem találja fel magát.

-Na jó, de ez akkor sem jogosít fel arra, hogy nőt fogadjon a fiának, érted? Ez iszonyú gáz és ahogy Norbit ismerem, ő sem ujjongott az ötlettől.

-De ha egyszer magától nem talált párt?

-És? Nem hallott még arról, hogy a mackós pasikra buknak a csajok?

-Hiába mondtam neki, hogy nincs vele az ég világon semmi baj, szerintem ezt csak egy tartós párkapcsolatban hinné el magáról. De így meg, hogy nem is ismerkedik, ez elég nehéz lesz.

-De akkor mit csinál egész nap? Dolgozik meg bulizik?

-Amennyire én tudom ugyanaz a munkahelye mióta kinn lakik, néha eljár a kollegáival, de hogy bulizzon azt nem igazán hiszem. Szerintem meló után visszavonul a kis kuckójába és tv-zik meg netezik.

-Akkor azért megértem, miért akarta az apja összehozni valakivel...

-Minek?

-Régen tele volt plakátolva ilyen csajokkal a szobája.

-De hülye vagy! (nevet.)

-De ez az igazság! Márpedig nem hinném, hogy azóta az „elérhető” nőkön fantáziálna. Nekem azt mondta, hogy mióta külföldön él, egy csajjal randizott egy ideig, de az se jött be.

-És mit mondott miért?

-Mert a lánynak állítólag eltérőek voltak az igényei.

-És mennyiben?

-Hát, jóval aktívabb életet élt, mint Norbi, őt meg ugye nem lehet kirobbantani a „barlangjából”.

-Ez azért elég gáz, hogy meg sem próbál változni!

-Nyilván az, és képzeld el, hogy ha most elmúlt 30 és senkivel nem ismerkedik, milyen iszonyú nehéz lesz neki majd később párt találni.

-Igen, 30-40 évesen már annyira kialakítja az ember a saját kis rutinját meg mániáit, hogy állati nehéz utána egy másik emberhez alkalmazkodni.

-Mert? Ezt hogy érted?

-Egyrészt annyira óvta mindentől, folyton a szoknyája alatt volt... Aztán amikor elkezdett serdülni, állandóan csak azt nyomta neki, hogy mit nem illik, meg hogy nem szabad. Arról nem beszélve, hogy szerintem az önbizalomhiányában is erősen benne van a keze.

-Ezt miből gondolod?

-Mondjuk abból, hogy a mai napig látom. Amikor már kamaszok voltunk és a családjaink együtt mentek nyaralni, az apák minden vagány dologra meg akartak tanítani bennünket. Egyszer például béreltünk egy vizisít és mindenki kipróbálhatta. Persze Norbi is ki akarta, - főleg, hogy volt a társaságban egy kislány, aki előtt szerintem menőzni akart kicsit -, erre az anyja egy mondattal elintézte:

Ez akkor nagyon belém égett és még ma, férfi korában is hallok néha az anyukájától ilyeneket, ha összejön a régi társaság.

-Például?

-Pfff, szegény! Nem csodálom, hogy egy idő után elhitte, hogy nem elég jó. Főleg, hogy nem volt semmi sikerélménye, mert ugye bele sem mert fogni semmibe.

-Igen, és ez nem csak a nőkkel való viszonyára igaz, hanem nagyjából a teljes életére.

-De a munkáját legalább szereti?

-Állítólag igen, de szerintem inkább állóvíz az már neki. Egyszer mondta, hogy feljebb kéne lépnie, de túl lusta, hogy tegyen is érte.

-Legalább beismeri.

-Persze, nem „hülyegyerek” ő!...Csak mi lesz így vele?

-Nem tudom. Szegény, szegény Norbi!