Nem vagyok a kozmetikai ipar megveszekedett ellensége, és elvakult feminista sem. Egyszerűen nem szeretek beleavatkozni a természet rendjébe, a heti három-négyszer elvégzett szőrtelenítési aktust pedig annyira unom, hogy legszívesebben örökre kitiltanám az univerzumból.

Remekül elvoltam ezzel az állapottal huszonnyolc évig. A strandon néha megbámultak, de hát istenem. Nem érdekelt. Havonta egyszer ímmel-ámmal borotválkoztam, nem nőtt sehol végzetesen hosszúra, de sosem közelítette meg a platóni tökéletességet. Volt egy-két pasim, túlélték a velem való együttléteket. Az egyikük egyszer-egyszer tett megjegyzést, de elfogadott kicsit hanyag, mégis szeretnivaló nőnek.

Az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor megismertem Csanádot.

Csanád szerelmes volt belém, és én is odáig voltam érte. Az első perctől úgy gondoltam, ő az igazi. Bevallom, az első évben buzgóbban is szőrtelenítettem, mert gyorsan kiderült, hogy szereti a babasimaságú dolgokat. De ahogy lassan megszoktuk egymást, összeköltöztünk, és elmúlt az első év bódult rajongása, mind gyakrabban felejtettem el kivenni a borotvát a szekrényből. Tél van? Minek? Nyár van? Elég kéthetente. És így tovább, leszoktam az általános szépségideálhoz való szolgai igazodásról, a makulátlan simaság időrabló hajszolásáról.

Csanád akkor szólt be először, amikor Horvátországba utaztunk, és én a tengerparton gátlás nélkül lehajítottam a leplet szőrösödő önmagamról. Kis híján végleg összevesztünk: én halálra sértődtem, ő meg komótosan elmagyarázta, hogy igazából nagyon zavarja, amiért – szerinte - elhanyagolom a testemet. Végül kibékültünk, pontot azonban nem tettünk a vita végére. Inkább úgy csináltunk, mintha félbehagyottan is megoldódnának a dolgok.

Hát nem oldódtak meg.

Csanád nyíltan nem támadott rám többet, de gyakran tett szurkálódó megjegyzéseket, néha a legváratlanabb helyzetekben. Én pedig eleresztettem a nyilait a fülem mellett. Szex volt még, nem is akármilyen. Élveztük a közös programokat, a főzőcskézést, a futást, a vasárnap reggeli heverészést az ágyban. A hétköznapjaink boldogságban, vagy legalábbis elégedettségben csordogáltak. Kivéve a menetrendszerűen érkező megjegyzéseket, amik úgy havonta kétszer-háromszor indultak pusztító útjukra. Nyeltem, nyeltem, azzal bíztattam magam, hogy nem értünk ugyan egyet, de ettől még szeretjük egymást. És hogy néhány beszólás nem a világ.

Végül csak kiborult a bili.

A szokásos megjegyzéssel indult a nap, de ezúttal másképp reagáltam. Magam is meglepődtem rajta, Csanádról nem is beszélve, hogy micsoda elemi indulat tört ki belőlem. Hirtelen rájöttem, hogy a fiúm hónapok óta folyamatos vágásokat ejt az önérzetemen, a nőiességemen, én pedig szó nélkül tűröm, hogy bántsanak. Most pedig egyszerre robban ki belőlem az összes megalázottság.

Egy órás ordítozás és tombolás után Csanád összepakolta a legszükségesebb dolgait, és eltűnt. Én némán ültem az ágy szélén, néztem a falat. Üres voltam belül, mint a kibelezett tök.

A fájdalom másnap érkezett. Csanád nem írt, nem hívott, én pedig egész délután sírtam. Másnap is, és egész héten csak ömlöttek a könnyeim. Két hét múlva azonban váratlanul bekopogott a megkönnyebbülés.

Csanád, bármennyire szerettem is, nem volt hozzám való. Nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok. Amikor pedig felszínre kerültek a köztünk feszülő problémák, amik egyesek szemében talán nevetségesek, higgadt beszélgetés helyett rongálásig, verbális bántalmazásig jutottunk, és egyikünk sem volt képes a konfliktust felnőttként kezelni. Törvényszerű, hogy szerelmünk véget ért.

Ő egy hónap múlva végleg elköltözött a közös albérletből. A borotvámat azóta se vettem ki a fürdőszobaszekrényből, és tudják mit? Nem is érdekel.

A galériában bemutatott vlogger lány sem szeretne megfelelni senkinek.