A kislányaim december elején lettek 5 évesek. Nagy izgalom és készülődés után végül velük együtt én is elfogadtam, hogy idén – mindenki biztonságát figyelembe véve és fontosnak tartva – mégsem tartjuk meg az első igazi nagylányos születésnapi zsúrjukat, hanem várunk még vele egy évet, hátha jövőre már önfeledten ünnepelhetnek a barátaikkal.

Így még nagyobb erőbedobással készültem a nagy napra. Dekoráltam, sütöttem és csodás pörgős ruhákat vettem nekik egy itthoni ötösben eltöltött V.I.P. szülinapra. Azt hiszem igyekeztem minden erőmmel elfeledtetni velük és közben magammal is mindazt, amit ez az év megvont tőlünk és tőlük. Idén minden programunk és jeles esemény másképp, kicsit sután zajlott.

Aztán Édesanyám sok-sok gondolkodás és készülődés után úgy döntött, hogy mégis eljönnek és odaadják a meglepetéseiket a lányoknak. Mivel Apukám veszélyeztetett, így arról szó sem lehetett, hogy bejönnek hozzánk és együtt ünneplünk, de Anyukám nem bírta tovább a távolságot, a videóhívásokat, látni szerette volna az unokáit, élőben is.

A kislányaimnak előre elmagyaráztam, hogy eljönnek meglátogatni bennünket a Mamáék, de most sajnos nem jöhetnek majd be, ahogyan szoktak, hanem csak az ablakon át láthatják majd egymást, vagy beszélgethetnek.

A gyerekek először nem értették, miért nem jöhet be a Mama, meg a Papa játszani, de amikor meséltem nekik a vírusról, már csak megértően bólogattak, hogy tudják, most vigyázni kell egymásra. Azt hiszem, szülői létem egyik legnehezebb élménye, amikor azt látom az én ovis kislányaimon, hogy teljesen tisztában vannak a világban dúló betegséggel, vagy a hosszú hónapok alatt már a kilenc hónaposomnak is teljesen megszokott, hogy az Anyukája vagy az Apukája maszkban „mosolyog” rá.

A szüleim több száz kilómétert levezettek csak azért, hogy az ablaküvegen keresztül láthassák, ahogy a lányok kibontják az ajándékaikat, amiket erre az alkalomra Édesanyám hónapokon keresztül varrt nekik és hogyan örülnek a Mikulás meglepetéseknek is.

Abszurd és szomorú volt az egész látogatás. Először éreztem dühöt és elkeseredettséget a jelenlegi helyzet miatt, még akkor is, ha jól tudom nincs kit okolnom, de tehetünk ellene, hogy rosszabb legyen. Mégis nagyon nehéz volt megállni, hogy ne tárjuk szélesre az ajtót és hívjuk be a szüleimet. Még egy meleg teával sem tudtuk őket megkínálni, hogy felmelegedjenek, miközben odakint álltak a hidegben az unokáikat figyelve - persze könnyes szemmel.

A karantén kezdetén azt mondtam: szerencsések vagyunk, hogy a kisfiúnk születésénél az egész család itthon lehetett és biztonságban voltunk együtt. Most is így gondolom. Hálás vagyok, hogy egészségesek vagyunk és örülök annak, hogy a jelenlegi helyzet úgy hozta, hogy a férjem a legkisebb gyermekünk első 9 hónapjában velünk lehetett, hiszen ez nem csak a kapcsolatukat erősítette, de én is sokkal magabiztosabban jöhettem bele a három gyermekes mindennapokba.

A gyászba, amikor a saját szeretteinktől vagy hozzánk közelállók szeretteitől búcsúztunk. Hiányoznak az önfeledt beszélgetések egy kávé vagy finom étel mellett és hiányzik, hogy úgy ölelhessem meg én is, és a gyermekeim is a szüleimet, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy megbetegítjük őket.

Számomra a 2020-as év a magaslatairól és a mélységeiről lesz emlékezetes, nagyon vegyes érzésekkel búcsúznék – most már lehetőleg minél hamarabb – várva, hogy a jövő év egy kicsit biztonságot hoz majd.

Mit érdemes minden nap fertőtleníteni a járvány alatt az otthonodban? Mutatjuk: