A padlás című félig mese – félig musical 1988 óta fut a Vígszínházban. Ez, ahogy mondani szokás, szinte példátlan eset, az előadást a mai napig a nézők töretlen rokonszenve kíséri. Jegyet nehezen lehet kapni rá, szinte az összes vidéki színház feldolgozta, s bár a klasszikus szereposztás rég a múlté, Kaszás Attilát vagy Rudolf Pétert felváltották ifjabb s még ifjabb titánok, úgy tűnik, erre a szabálytalan, örökérvényű kérdéseket pedzegető mesére a kultúrpolgárság máig nem unt rá.

A Víg az ezredik előadást a vírus okozta extrém körülmények miatt bizonytalan ideig elhalasztotta, cserébe viszont azt találta ki, hogy a 999-ik előadást a neten élőben közvetíti az egész világnak, személyenként/családonként/10 főként 3990 forintért. Azaz átmenetileg a Vígszínház átalakul Vígstreamházzá. Szerintünk ez szuper ötlet volt tőlük, annak ellenére is, hogy a hírek szerint nem mindenki kapta meg a kifizetett linket (a színház ígérete szerint kárpótolni fogja a csalódott rajongókat). A károgóknak pedig, akik ingyen streamelést követeltek, innen üzenjük: mutassanak példát és dolgozzanak ingyen, majd akkor tárgyalhatunk.

A padlást 1989-ben gyerekfejjel már volt szerencsém látni egyszer – sehol nem vagyok tehát azokhoz képest, akik életük során akár tízszer-hússzor-harmincszor ültek be rá. Akkor egyébként annyira magával ragadott, hogy a naplómban három teljes oldalt szenteltem az előadásnak, gondosan összegyűjtöttem a poénokat, a kedvenc jeleneteket, és azt a titkot is megosztottam nemlétező olvasóimmal, hogy belezúgtam Kaszás Attilába. Eltelt azóta pár évtized: amikor Kaszás meghalt, a hír hallatán azonnal megjelent előttem a Fényév távolságot szívszorítóan éneklő Rádi, de az ő szuggesztív karakterén kívül az előadáshoz kötődő emlékeket elhalványította a sok száz azóta látott színdarab. Amikor azonban meghallottam a stream hírét, karanténdepresszió ellen úgy kezdtem vágyni egy nosztalgiatablettára, mint egy falat kenyérre, és erre ezen a régi szép időket idéző programon kívül semmi nem lehetett volna alkalmasabb.

A november 14-i délutánunk eleve jól indult, feldobta egy friss-ropogós negatív Covid-teszt (mondjuk legalább azon nem kellett izgulni, hogy le kell mondanunk a színházjegyünket). Nemsokára megkaptuk az előadást visszaigazoló linket is, én pedig izzítottam Zürichben élő húgomat, aki családostul egyike lett az élő közvetítést 44 országból követő nézőnek. Feltúrtuk a ruhásszekrényt: ha már színház, adjuk meg a módját! Az utóbbi hónapokban csak maszkban merészkedtünk utcára, boltba, nézőtérre: az ember a szemkorrektor és tus kivételével ki is húzta a sminkkészletet a napi szükséglistáról. Most vidáman hajítottuk a maszkot a sarokba, a barátom inget vasalt, én meg végre előhalásztam a legélénkebb rúzsomat.

Mikor Rudolf Péter igazgató 19.15-kor megjelent a monitoron, és köszöntötte a közel tízezer nézőt, mindketten kikenve-kifenve ültünk a fotelben. Bámulatos, az ember milyen gyorsan idomul: úgy megszoktuk a maszkviselést, hogy többször az arcomhoz kaptam, rémülten, mint amikor az ember fellép a buszra, és mások vasvilla tekintetéből olvassa csak ki, mi az, amit persze elfelejtett felvenni.

Az alig-hagyománnyal rendelkező stream-színház 19.20 körül kezdődött el, és persze számos ponton eltért „ősétől”, a személyes színháztól. Itt a közönség, aki egymást nem látja, bármikor hangosan fecseghet a partnerével, köhöghet kedvére, nyugodtan a kezébe veheti a mobilját, nyújtózhat, fotózhat, kimehet pisilni, vagy tölthet magának egy pohár bort. Ránk azonban hatott a személyes színházakban felszedett és interiorizált belső fegyelem: figyelmünk nem lankadt, csak a szünetben használtuk a mosdót, és kizárólag a fotózás kedvéért álltunk fel egyszer-kétszer. Minden dal végén tapsoltunk, mintha a társulat ott állna előttünk, az darab végén pedig hurráztunk és bravóztunk, ahogy egyébként offline előadás esetében elég ritkán tesszük.

Ami a nosztalgia gyémántködét illeti: monitoron keresztül is sok minden jött vissza a régi élményekből, és a bepárásodott szemek takaréklángra vették a bennem élő szőrösszívű kritikust. Halványan érzékeltem csak, a személyes jelenlét fájó hiányán túl még mi zavaró az előadásban (helyenként kusza a dramaturgia, Wunderlich nem a kedvenc színészem, pláne Kaszással összevetve, a nyolcvanas évek hangulatában ragadt zenére pedig ráférne egy alapos frissítés). Inkább élveztem a memória homályából érkező ismeretlen-ismerős emlékképeket, amikben a régi az újjal, a gyerekperspektíva az újságíró-látószöggel, a konfabuláció a jelennel keveredett. Dudorásztam a slágereket, gyönyörködtem a színészi együttműködés produkcióteremtő erejében, a díszlet szándékos szedett-vedettségében, Dobó Enikőben, Fesztbaum Bélában, na és Igó Évában, aki Süni volt, amikor én a nézőtéren még egy copfos kislány, most meg ő a szilvásgombócos Mamóka, ó jaj, telik az a rohadt idő…

Elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor a színészek végül meghajoltak a konzervtapsnak, és jelezték, hogy hallják és köszönik a valódit is. Majd felhívtam a húgomat. Elmesélte, hogy hét- és hároméves gyerekei kicsit féltek ugyan Barrabástól, és a bombás epizód is megfeküdte a gyomrukat, de A padlás ettől eltekintve ugyanúgy rabul ejtette őket, mint minket 1989-ben. Basszus, gondoltam. Szidhatjuk ezt a kényszer-onlájnosodó, kiüresedett virtuális világot, az Instagram-esztétikát, a digitális eszközökben tobzódó hipermodern fogyasztót: ezek a gyerekek a Vígstreamház nélkül így, élőben A padlást soha de soha nem láthatták volna. Semmit nem szeretnék a vírusnak megköszönni, mert nincs semmi, amit megköszönhetnék, de legalább bebizonyosodott: nem igaz, hogy a híd – mármint múlt és jelen között, az idősebb és az új generáció között, Közép-Európa és a Nyugat között - túl messze van.

Támogasd a színházakat korona idején! Itt nézhetsz rögzített és élő előadásokat: https://eszinhaz.hu/

Galériánkban megtekintheted a legjobb színházi előadásokat, amiket női rendezők készítettek! Remélhetőleg nemsokára újra láthatjuk őket!