Nekem megannyi emlékem van, többnyire jók. Vagyis olyanok, amikben boldog voltam. De így 30 évesen visszagondolva bizonyos eseményekre veszem észre, hogy ha ezt a gyerekem mesélné, hogy vele történik egy jól irányzott rúgással nyitnék be az adott tanár szobájába.

A 90-es években kezdtem az iskolát, a poroszos tanítási módszerek még jócskán ott voltak a mindennapokban. De hisz, ha jól hallom, sajnos még 2020-ban is ott vannak ezek a nézetek a tanári asztalok mögött. A jól bevált "ha egy gyerek nem fogad szót, mindenkinek legyen rossz" elv alapján, amikor csupán 6-7 éves kislányként a fiúk verekedése miatt többször kellett a napköziben egyenesen feltartott kézzel állnom úgy, hogy már zsibbadtak a karjaim. Vagy 10 percig ülni a szék háttámlája mögött összekulcsolt kézzel, egyenes háttal, hogy már görcsölt a kis gerincem mentén az izom. Ott akkor nem tűnt fel, hogy rossz dolog ez. Sőt büszke voltam magamra, hogy mindent annyi ideig tudok csinálni, mint a fiúk. Mert ugye akkoriban még az is hangsúlyozva volt, hogy a lányok a gyengébbek. Felmerül hát a kérdés, hogy ha ott akkor nem éreztem rossznak -csak így felnőttként- akkor rossz volt ez igazából? A válaszom az, hogy igen. Méghozzá azért, mert az ég egy adta világon semmit nem tanultam belőle. Ha egy valaki nem fogad szót, akkor fájjon mindenkinek.

De tovább megyek és a következő történet, amit írok, már anno 9-10 éves kislányként se tetszett. Volt egy férfi tanárunk, nem tudom megtippelni hány éves lehetett, mert gyerekként mindenki öreg ugye, aki felnőtt, de igazából mindegy is. Előszeretettel mondta a lányoknak a házifeladatuk ellenőrzése közben, hogy üljenek az ölébe és még simogatta is a hátukat, miközben ellenőrizte. Tudom, ez még a határon táncol, nem főbűn. Ugyanakkor, ha egy tanár kéri erre a kislányokat, hogy üljenek az ölébe, akkor azért kevés gyerek merne nemet mondani. Mert ugye “felnőttnek nem mondunk nemet”.

Ez volt az első és egyik legfontosabb szabály, amit megtanítottam a most 3 éves kisfiamnak.

Vagy, amikor tinilányként mindenem a tánc volt és elismerésnek számított, ha az idősebb férfi tánctanár a fenekünkre csapott. Alig vártam már, hogy én is megkapjam a dícséretpaskolást és büszkén sétáltam tovább, amikor végre csattant a hátsófelemen. Így 15 év távlatából azt mondom, hogy bár önbizalmat adott, lehet lett volna másik módja is annak, hogy hasonló büszke érzésekkel menjek fel a táncparkettre.

Valahogy minél jobban közeledik, hogy az elsőszülött fiam eléri az iskolás kort, egyre több ilyen történetet szed elő az agyam azokról a helyekről, ahova azért tette, hogy ne emlékezzek. Pedig amik velem történtek azok gyakorlatilag semmilyen történetek, azokhoz képest, amiket manapság olvasni vagy hallani lehet. Mégis fontosnak tartom, hogy megtanítsuk a gyerekeinket nemet mondani, megálljt parancsolni.

hogyan csináljuk ezt?

1. Minimálisra szorítottam a csikizések számát. Bár imádom a gyerekkacajt, de ez egy olyan nevetés, amit azért érünk el, mert nagyobbak és erősebbek vagyunk náluk. Ha mégis csikis neki valami, akkor egyből abbahagyom, amint azt mondja elég. Nem feszítem szét a kezét, hogy tovább csikizzem a hónalját.

2. Éreztetem vele, hogy bár gyerek, ha nemet mond, annak is van súlya. Jópárszor előfordult, hogy olyan helyzetben mondta, hogy nem, ami miatt lassabb, elhúzódó, piszkosabb stb végkimenetele lett a történetnek, mégis hagytam, hogy úgy legyen, ahogy ő szeretné. Természetesen, egészséges keretek között, mert ha minden “nem”-re így lenne akkor szerintem konstans az előszobában várnám, hogy felvegye az edzőcipőjét.

3. Biztosan mindenki ismeri, de nem lehet elégszer elmondani a bugyi szabályt. Nálunk alsógatya szabályként fut, de a lényeg ugyanaz. Ami az alsógatyóban van oda csak az nyúlhat, akinek megengedi. Én is mindig szólok neki és engedélyt kérek tőle, hogy odanyúljak pl.: egy szöszt leemelni. És az esti rutinunk egyik első eleme az volt, hogy megtanítottuk egyedül alaposan megmosni az intim testrészeit.

Természetesen ha az én gyerekeimnek ugyanennyi szép és boldog emléke lesz a gyerekkorukból, mint amennyi nekem is van, akkor már jó munkát végeztünk és a jelenkornak is megvannak a maga hibái, ahogy a régebbi időszakoknak is megvoltak, de egy jól időzített, hangos és magabiztos “nem” szónak megvan a létjogosultsága mindig. Hiszen ha nekünk a szüleinek nem mer nemet mondani, akkor hogyan fog tudni más felnőttnek?

A nevelés nem egyszerű műfaj, az egyik legfontosabb eleme pedig a következetesség.