Réka, nézz rám, légy szíves! – próbálkoztam ötödszörre is. Makacsul a földre bámult, mintha valami érdekeset látna a padlón. – Meg kell beszélnünk. Nem hagyhatjuk annyiban. Beszélj velem, kérlek, mondd el, miért haragszol rám ennyire. Nem haragszom. – válaszolt végül csendesen. Akkor miért nem akarsz velem beszélni? Nem tudom. Nem akarok és kész. Réka, a lányom vagy. Nem tehetsz úgy, mintha nem léteznék! Tehetek úgy.

Elmentem, és bár nem akartam, de becsaptam a bejárati ajtót.

-

Egy hideg novemberi napon született. A férjem, Dani szinte azonnal kivette a kezemből. Hogy ő jobban tudja, mit kell csinálni egy csecsemővel. Tizenkilenc évvel idősebb volt nálam két felnőtt gyerekkel, hatalommal, és szó szerint degeszre kereste magát. Én csak egy huszonhat éves titkárnőcske voltam, és utólag úgy gondolom, fel nem ismert szülés utáni depresszióban szenvedtem. Eszembe se jutott tiltakozni. Akkor sem, amikor elnevezte a babát Rékának, pedig egyáltalán nem kedveltem ezt a nevet.

Az első években Réka rengeteget sírt. Bárhogy kutatok az emlékezetemben, nem emlékszem, hol rontottam el. Játszottam vele, levittem hintázni, meséltem, daloltam, ahogy minden anyuka. Gyakran fárasztott, igen. Amikor Dani hazaérkezett a munkából, és átvette tőlem, nem tiltakoztam. Ki tiltakozott volna? Ki ne örülne annak, hogy egy apa ilyen intenzíven részt akar venni a „babás” teendőkben? Legalább volt egy kis énidőm, pedig akkor még nem vált annyira divatossá ez a szócska.

Persze egy idő után azért az én butuska, tapasztalatlan fejemben is kivirágzott a felismerés, hogy Dani mindig mindent jobban tud nálam. Ne azt az ételt adjam Rékának, mert nem elég egészséges. Másmilyen játékokat vegyek, mert ezek nem fejlesztik a képességeit. Ne kapkodjam fel állandóan, ha bőg, mert önállótlan lesz. Ne meséljek neki Grimméktől, mert rosszul alszik. A ruhácskákkal, az ágy fölött csilingelő körjátékkal, sőt, még azokkal az anyukákkal is baja volt, akikkel összebarátkoztam a játszótéren. Réka pedig odáig volt az apjáért. Talán az első pillanattól jobban húzott hozzá, mint énhozzám. Mindig mellé ült az étkezéseknél, az ő kezét akarta fogni, az ő véleményét fogadta el, én inkább a nyafogást, a szemforgatást, az ellenkezéseket kaptam.

Sajnos továbbra sem emlékszem pontosan. Hogy hol romlott el végleg. Az egyik héten még hajlandó volt meghallgatni a népdalaimat, a következő héten már eldobta a cédét, hogy micsoda hülyeség. Valószínűleg nem értettem meg, hogy Réka csak gyerek. Talán én se voltam jobb akkoriban egy infantilis kölyöknél. Megsértődtem. Duzzogva elvonultam. Jó, ha az apád kell, menj csak hozzá. Nem erőszak a disznótor. Réka szaladt is a férjemhez, aki ilyenkor homlokráncolva nézett rám, újra és újra azt éreztetve, mennyire szörnyűséges egy anya vagyok.

Egy idő után úgy éreztem, keresnem kell magamnak valamit, ami csak az enyém, ha már a lányom nem lehet az. Elkezdtem festeni. Kijártam a természetbe, először csak a közeli parkba, aztán Badacsonyba, aztán Toszkánába. Rengeteg pénzünk volt, Dani megengedhette magának, hogy finanszírozza az utazásaimat. Így visszatekintve szerintem örült is, hogy tolakodó jelenlétemmel nem zavarom többé harmonikus életritmusukat.

Egyre többször repültem külföldre: bejártam Spanyolországot, Franciaországot, Görögországot. A képeim egyre jobbak lettek. Rékával való viszonyom viszont egyre kétségbeejtőbb. Tizenkét éves volt, jó tanuló, kedves, magába forduló kislány. Mindenkivel el tudott beszélgetni, kivéve engem. Ha rám nézett, nagy, homályos árnyékok ültek a szemében. Én pedig nem tudtam beszélgetni. Elfelejtettem kérdezni. Az összes népdal, olvasmány, mondóka kiment a fejemből, és velük együtt a legtöbb közös szép emléket is kiszippantotta valami démoni erő. Már nem tudtam követni, mi történik velünk, vákuumba kerültem. Elvesztettem a maradék irányítást is, amire egyáltalán valaha képes voltam.

Dani egy nap elém állt. Soha nem látunk már, dörmögte, folyton csak utazgatsz. Ennek semmi értelme. Váljunk el, fizetem az asszonytartást, nem kell lemondanod a festegetéseidről, de ne játsszuk tovább a boldog családot.

Boldog? Csak nevetni tudtam. Fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó. Feljöttem egy kis faluból húszévesen, titkárnősködtem, a közhelytörvények alapján szeretője lettem a főnökömnek, akinek nemsokára meghalt a felesége, s mivel teherbe estem tőle, hát elvett engem is. Élvezte, hogy kapott egy újabb ostoba libát, akinek fogalma sincs a valóságról. Irányítgathatott, megkaparinthatta a gyerekem lelkét, és közben – úgy érezte – kifizette, ami ezért jár. Kápéban.

Utólag könnyű okosnak lenni. A válás előtt próbáltam meg utoljára beszélni Rékával, de akkor már fényév távolság volt köztünk. Igen, eljutottunk idáig. Ott állt előttem egy kiskamasz, a szobájában poszterek általam nem ismert koreai együttesekről, a fején egy színes sapka, amiről nem tudom, honnan került oda, és már cseppet sem érdekelte, ki vagyok én. Miután becsaptam az ajtót és elszaladtam, egy órán át zokogtam a közeli parkban. Szinte fuldoklottam. Senki sem segített. Senki nem jött oda hozzám, hogy mi a baj. Magamra maradtam.

És szüntelenül vádolom magam. A tudatlanságomért. Amiért hagytam, hogy elvegyék a gyerekemet. Amiért inkább elutaztam, csak hogy ne kelljen szembenéznem a problémákkal. Esténként nézem az ágyból a repedést a mennyezeten, és úgy érzem, egyenesen belezuhanok.

Meghívott, de mintha a fogát húzták volna. Csak azért is elmentem. Meghúztam magam a kakasülőn, néztem, milyen gyönyörű nagylány lett. Egy jóképű srác karján lejtette a keringőt, akiről fogalmam sem volt, kicsoda. Danit is láttam. Egyedül ült az első sorban, kezében hatalmas virágcsokrok. Minden hónap elején pontosan utalja az asszonytartást. Spórolok, hogy ha a járványnak vége, elutazhassak Ausztráliába. Vannak tehát céljaim.

Szalagavató. Réka és én egyszer elmentünk egymás mellett a folyosón. Köszöntünk, siettünk tovább. Már nem sírtam, csináltam közben róla egy csomó fényképet. Majd kiteszem őket a lakásban, s az egyikkel talán a mennyezeti repedést is betakarom.

Nézz jeleneteket a Rossz anyákból!