Olyan volt, mint egy kiterjesztett szárnyú dagadt denevér. Áthömpölygött falakon, tereken, termeken, tetőtől talpig fekete volt, és megkövesedett, ütésálló burok választotta el a nyüzsgő tömegtől. Akváriumszerű világa úgy védte, mintha tényleg üvegből volna, s amikor valaki túl közel merészkedett hozzá, sündisznóként szúrt, és szikrát hányt a szeme. Mitológiai szörnyek lehettek hozzá hasonlatosak. Nyersek, gigantikusak, érinthetetlenek.

Időnként elérte a nyílt rasszista beszéd. Cigány, suttogták a háta mögött a gyerekek, a tanárok, a portás, a takarító: ki a szolidaritás, ki az ellenszenv hangján. Származásának kérdése lőporos hordóvá ugyan nem változtatta az iskolát, de stabil napirendi pont lett, állandó muníciót szolgáltatott, mint egy bulvárlapnál. Öt gyereke van, terjedt a pletyka a folyosón, a szavakat beitták a falak, beszivárogtak az osztálytermekbe, majd a szájról szájra terjedő urbán legenda az ötöt néhány hét alatt tizenkettőre duzzasztotta. Putriban él vajon, találgatták sokan, de erre Piri legyintett, hülyék vagytok, mondta, mert egyszer ő látta, hol lakik, és különben is szerette a politikai korrektséget, még a cigány szót sem tűrte el, mert bár nem volt az, és valószínűleg nem is ismert túl sok cigányt, azért érzékeny embernek vallotta magát, aki szívesen megsértődik mások helyett. Géza, az ellen-Piri viszont a durva, „szókimondó” diskurzust szerette, szélsőséges politikai pártokra szavazott, és – hacsak lehetett – messzire elkerülte a fekete denevért, mintha azzal is megfertőzhetné, ha mellette araszol.

A fekete madarat egyébként Évának hívták. Hat éve tanított az iskolában, teljesen elkülönülve tőlünk, egyfajta önszegregációban. Rajta kívül nem ismertem senkit, aki ennyire profin tudott volna a tömeg közepén magányos maradni. Minden asszóból kimaradt. Jól végezte a munkáját, semmi vád nem érhette. Különcsége, szótlansága azonban felbőszítette a többséget. Az ember már csak ilyen, megbélyegző és ellenségkereső, megkövezi azt, aki nem áll be mögé a libasorba.

Évát verbálisan számtalanszor kövezték meg. A (vélt) cigányságát pécézték ki leginkább, de persze a Pirihez hasonlóknak ez moralis impossibilitas, tehát máshol kerestek rajta fogást. Például hogy beképzelt. Hogy „vonul”. Hogy „hiányzik belőle a gyerekközpontú szemlélet”, akárcsak a „közösségi szellem” (aki akkoriban nem rajzolt sejtelmesen a levegőbe idézőjeleket, azt elég aluliskolázottnak nézték). Szemtől szembe persze sohasem támadtak. Volt Évában valami démoni erő, aminek a sugárzása mindenkit elnémított, és csak akkor nyerték vissza a hangjukat, amikor a fekete asszony méltóságteljesen eltűnt a látótérből.

A választ arra: miért, egy nyári szerdán kaptam meg.

Felszálltam a buszra, és mielőtt még bármit tehettem volna, szembetaláltam magam Évával. Épp hollófekete kendőjét tette volna fel, s erre ott meredezett tőle fél centire az arcom. Lehetetlen volt elfordítani a fejemet, és úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. A szemén látszott, hogy őt ugyanúgy megkísértette a menekülés szelleme, ahogy engem, de bele kellett törődnünk a megváltoztathatatlanba.

Életem legmegrázóbb és legfurcsább beszélgetése lett. A buszról mindketten elfelejtettünk időben leszállni, aztán valahogy elkeveredtünk egy kávézóba, a kávézóból pedig egy kocsmába. Azt nem tudtam meg, hogy Éva cigány-e vagy sem – nem tartottam illendő kérdésnek, és különben is, kit érdekelt -, azt viszont igen: nemhogy tizenkét gyereke nincs, de egy sem. Már. Fekete köpenye és homloka, melyre felvésődött, hogy ő csak egy öreg, hiába volt korábban nő: nyolc éve halott fiának öröksége.

Ákos három lombik után született meg, és Éva 16 évig családi mennyországban élt.

Amikor a fájdalom erősödött, az anyja elcipelte orvoshoz. A laborvizsgálatok eredménye láttán az orvos arca úgy elváltozott, amilyet Éva azóta sem látott, „még filmen sem”. Nem volt mit tenni. Ákos újabb három hónapot élt, a tizenhetedik születésnapja előtti héten halt meg. Éva elővett egy képet a tárcájából. Hatalmas fekete szemek a kiugró állkapocs hátterében. Ez a végén készült, magyarázta. Majdnem a legvégén. A doki már nem elborzadva nézett ránk, hanem vigasztalóan. Hamarosan megszűnik minden fájdalma, mondta, és akkor lefotóztam. Ezt a képet magammal kellett hoznom a mostani életembe. Nem hazudozok olyasmiket, hogy ez nem Ákos. Ez igazán ő, sokkal inkább, mint amikor hat évesen a társasházi játszótéren megnyerte a homokvárépítő bajnokságot.

A harmadik fröccsöt kortyolgattam, de kértem még egy negyediket is. Éva a söröspoharat forgatta a kezében. Erre nincs gyógyír, mondta, válaszolva kimondatlan kérdéseimre. Érdekes, de a fekete ruha segít. A gyász. A bezárkózás. A gondosan körém igazított burok. Az, hogy téma vagyok, hogy emiatt érdekesnek tartanak az emberek, még ha utálnak is. A titok tartást ad. Az olyanok miatt bírom tovább csinálni, mint Piri vagy Géza. Jó betegen hangzik, mi? Bolond vagyok? Biztosan. Ki maradna épelméjű, ha meghalt a fia.

Miért épp nekem mondtad el, kérdeztem, amikor a tulaj elordította magát, hogy záróra. Vállat vont. Nyolc éve nem beszélek róla. A férjem a múlt héten költözött el, mert már nem bír elviselni. Épp te jöttél szembe a buszon. Azt hiszem, tök mindegy volt, ki az, egyszer ki akartam okádni végre. A legtöbb ember sok apró, alattomos ütéstől kóvályog, ami maximum csak összeadódva és az élet vége felé válik kibírhatatlanná. Nekem nyolc éve vittek be egyetlen, de végzetes gyomrost. Knockout. Rám nézett. Nem baj, ha a suliban megint a régi Évával találkozol? Nem változom meg csak azért, mert egyszer ittunk és beszélgettünk. Nekem ez a gyomros csak így kibírható.

Nekiveselkedtem párszor, de nem jöttek a szavak. Végül zavartan motyogtam valami olyasmit, hogy a gyászba senkinek sincs beleszólása, és felemeltem az ujjam, hogy rendeljek egy búcsúkört.

A gyász három típusa, aminek semmi köze a halálhoz