Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

A legjobb házasság, amit valaha közelről láttam, nem volt a leghosszabb: kicsit több mint 41 évig tartott. Tarthatna akár ma is, simán lekörözve például II. Erzsébet és Fülöp herceg hetven évét, ha a nagypapámat 32 éve nem viszi el egy szövődményekkel járó tüdőgyulladás. Ha gyerekkori emlékeimet felidézve megpróbálok bármiféle tanulságot levonni a nagyszüleim házasságából, akkor arra jutok, hogy az ő kapcsolatuk alapja – a szeretet mellett persze – a kölcsönös tisztelet és megbecsülés volt. Nem fennkölt és erőltetett, hanem mélyen emberi és természetes. Régimódinak és unalmasnak tűnik? Lehet, de nem is mondta senki, hogy az évek, évtizedek, évszázadok során ne változott volna, hogy mit várunk a házasságtól, és milyennek képzeljük el ideális állapotában. Nem is beszélve arról, hogy nincs két pár, akik teljesen egyforma kapcsolatban éreznék jól magukat.

Azt mondják az okosok, hogy nincs könnyű dolgunk manapság. Van egy Eli Finkel nevű amerikai pszichológus, aki szerint országának történelme három szakaszra osztható annak alapján, hogy az emberek mit várnak el a házasságtól. Eleinte ahhoz kerestek partnert, hogy legyen kivel megosztani az élet terheit. Persze nem volt hátrány az sem, ha szerették egymást, de inkább munkatársat, mint lelki társat kerestek. Aztán eljött a szerelmi házasságok ideje, ma pedig már ezen is továbbléptünk: a szerelmen és a szexuális vonzerőn túl rengeteg más dolgot is elvárunk a partnerünktől – például hogy támogasson az önmegvalósításban és a személyiségfejlődésünkben. Hogy Finkel túlságosan leegyszerűsíti a dolgot? Meglehet, de nem véletlenül tértem át többes szám első személyre: szerintem nagyjából ez történt velünk itt Európában is, persze nem biztos, hogy pont ugyanakkor (amúgy meg nem is lehet ezt évszámhoz kötve pontosan belőni, hiszen folyamatokról van szó). Ismerek embereket, akik azt gondolják, hogy a házasság egy csapásra minden problémánkat megoldja, és az esküvő után csakis gondtalan lehet az életünk (jellemzően ők még nem házasodtak meg), és olyanokat is, akik valaha így gondolták, de már nem (ők megházasodtak). De még ha nem gondoljuk is csodás gyógyírnak a házasságot, ha körül- vagy magunkba nézünk, akkor azt látjuk, hogy azt tartjuk fantasztikus férjnek, aki szombaton megfőz és kitakarít, amíg a felesége továbbképzésen ül, lelkesen fotóz a célvonalnál, amikor a párja lefutja a félmaratont, rábeszéli, hogy iratkozzon be több kisebb vagyonért egy másoddiplomás képzésre, tekintse kihívásnak az elsőre rémisztőnek tűnő munkahelyi feladatot, és pályázza csak meg azt az állást, ne legyen kishitű. Vagyis olyannak szereti, amilyen (ez a szerelem lényege), mégis finoman érezteti vele, hogy többre is képes lenne, csak hogy folyamatosan ösztönözze a fejlődésben (ez inkább egy mentortól várható el). Vajon hány olyan ember van, aki képes minderre? Ezért mondja Finkel, hogy a házasságok ma mindent vagy semmit alapon működnek: ha a párunk minden elképzelhető igényünknek megfelel, akkor kiemelkedően jó lehet a házasságunk, ha pedig több dolog sem stimmel, akkor még csak átlagosnak sem mondható, hiszen ma már nem elég, ha elmondhatjuk a férjünkről, hogy „olyan kedves ember és olyan jó apa”.

Főleg, ha ezt a kedves embert már nem is látjuk olyan kedvesnek, mint egykor. A bajok másik forrása ugyanis mi magunk vagyunk. Daniel Gilbert, egy másik amerikai pszichológus szerint nem vagyunk pontosan tudatában annak, hogy mennyit változunk életünk során – változik például az ízlésünk, a véleményünk, hogy kihez-mihez vonzódunk, és ez a sok változás nemcsak hosszú évek alatt következhet be, hanem akár egyik hétről a másikra is. Természetesen ugyanez történik a házastársunkkal is, ezért aztán még ha kezdetben úgy éreztük is, hogy összeillünk, könnyen eljöhet az a szomorú pillanat, amikor feltesszük magunknak a kérdést: „De hát mit láttam én ebben a fickóban öt/tíz/tizenöt éve?” Életünk fontos történései különösen hajlamosak arra, hogy felborítsák az egyensúlyt. Bármennyire örömteli esemény is, az első gyerek születése általában ilyen fordulópont a házaspárok életében a világon mindenhol. Mi, magyarok azonban nehezítjük is a saját dolgunkat: nagyon gyakran még mindig vonakodunk elismerni, hogy ez a nagy öröm bizony fenekestül felforgatja az életünket, a kapcsolatunkat, és akár a legkeményebb, sőt, legboldogtalanabb éveinket élhetjük át ilyenkor. Az ilyen és hasonló (vagy egyértelműen negatív), ember(pár)t próbáló eseményeket csak nagyon szerencsés esetben dolgozzuk fel ugyanúgy és ugyanannyi idő alatt, mint a partnerünk, vagy mondjuk hatásukra elkezdjük nagyon másképp látni a világot – és ez mind katalizátora lehet annak, hogy eltávolodjunk egymástól. Az említett pszichológusok szerint bármilyen tudatosan vagy magabiztosan választunk is házastársat, a házasság tulajdonképpen nem más, mint szerencsejáték.

Igazán klassz, hogy a szakértők így rávilágítanak a nehezítő körülményekre – de akkor mégis marad-e remény? Úgy tűnik, ez csak tőlünk függ. A humor, a tudatosság és a nagyvonalúság mindenképpen segít. Meg talán ha belátjuk azt, hogy senki és semmi nem lehet tökéletes. Mi magunk sem, a másik ember sem, az élet sem, a házasság sem. A házasság valami olyasmi, mint egy film, amiből nem vágtak ki semmit: benne vannak a bakik, a túljátszott vagy elrontott jelenetek, és nem tudjuk ezeket átugrani, végig kell élnünk ezeket is – persze csak akkor, ha azért a jelenetek többsége jól sikerül. Vannak életmódguruk, akik előszeretettel alkalmazzák a 80/20 szabályt különféle dolgokra – a párkapcsolatoknál ez azt jelenti: az még belefér, ha 20 százalékban vannak veszekedések, súrlódások, nézeteltérések, de 80 százalékban jó dolgoknak kell történniük, különben nincs értelme folytatni. Nyilván a valóságban senki nem éli úgy az életét, hogy patikamérlegen számolja a rosszat meg a jót, és mindenki maga tudja, mi fér még bele neki, de azért nem árt, ha tisztázzuk magunkban, hogy 100/0 nem lehet az arány soha, senkivel.

Ezért nem lehetünk túl szigorúak a partnerünkkel sem. Ez nem azt jelenti, hogy lejjebb kellene adnunk az igényeinkből, inkább azt, hogy újra fel kellene osztani őket. Nem várhatunk el mindent egyetlen embertől: hogy minden érdekelje, ami minket, hogy mindig ugyanazt akarja csinálni, ugyanoda akarjon menni, ugyanazokkal az emberekkel akarjon találkozni, még csak azt sem, hogy mindig velünk akarjon lenni. Azt sem követelhetjük meg tőle, hogy mindig minden rezdülésünket értse, aztán még jól és azonnal reagáljon is rá. Lehet, hogy bizonyos dolgokat sokkal jobban meg tudunk beszélni egy barátnőnkkel, hogy az önmegvalósításra sokkal inkább ösztönöz egy inspiráló kolléga, hogy bizonyos dolgokon a gyerekeinkkel tudunk a legnagyobbakat vihogni – ez egyáltalán nem baj, és nem is kell úgy beállítani, hogy a másik rosszul érezze magát miatta. Úgy általában nem árt figyelni arra, hogy mit éreztetünk a másikkal, vagy mit mondunk: Popper Péter szerint egy család, egy házasság „sikere” leginkább azon múlik, hogy tudunk-e jól, felnőtt módjára kommunikálni, vagy időről időre belecsúszunk-e abba, hogy úgy viselkedünk, mint egy hároméves.

Ha nyomasztónak tűnik már az is, amit eddig felsoroltam, akkor nézz csak körül. Látsz magad körül olyanokat, akiknek folyamatosan jó a házasságuk? Akiknél nincsenek rossz időszakok, hullámvölgyek, haragszomrádok? Na ugye. Nincs tökéletes megoldás és nincs mindenki számára ugyanolyan vonzónak tűnő megoldás. De azért nem adjuk fel, a legtöbben próbálkozunk – ki így, ki úgy, ki első, ki második, ki harmadik alkalommal.

Egyik este kutyát sétáltattunk a férjemmel. A szokásos utat jártuk be a falunk és a mellette elterülő szántóföld között, hazafelé tartottunk, már majdnem teljesen sötét volt. A földutat, amin mentünk, gesztenyefák szegélyezik, lámpák viszont nem, csak itt-ott szűrődött oda némi fény a faluból. Mögöttünk jócskán lemaradva egy másik kutyasétáltató haladt – ezt onnan tudtuk a sötétben, hogy az eb nyakában zöld ledes nyakörv világított, a gazdi vakító elemlámpát tartott a kezében, ráadásul ütemesen fújt egy sípot, hogy ezzel is jelezze a kutyának, merre van az arra. A mi kutyánk hol néhány, hol sok-sok méterrel előttünk járt, és mivel fekete a bundája, inkább csak valami hatodik érzékkel sejtettük, mint láttuk, hogy merre van épp. – Milyen felkészületlen állattartók vagyunk – nevettünk össze a férjemmel, aztán már oda is értünk ahhoz a helyhez, ahol általában visszatesszük a kutyára a pórázt. Pici most is nyugodtan hagyta, majd a hátralévő métereken szokás szerint rángatta egy kicsit, csak hogy mi is tudjuk, hol a helyünk.

– Még ilyet! – képedtem el. Agyalok már mióta, hogyan írjak valami épkézlábat a jó házasságról, aztán tessék, kár a szóért. Az élet csak úgy elém dobja a tökéletes metaforát.

A statisztikák szerint van ideális életkor a házasodásra – a galériából többek között az is kiderül, mi az: