A lányom még egyéves se volt, amikor elhagytam az apját egy másik férfiért

Borítókép: A lányom még egyéves se volt, amikor elhagytam az apját egy másik férfiért Forrás: unsplash/Caroline Hernandez
Viharos, hektikus, drámai kapcsolatba gyereket szülni nagyon nehéz döntés, ahogy kilépni belőle is az. Andrea mindkettőt vállalta.

Gábor és én: akár a tűz és a víz. Ha ő azúrkéket mondott, én neonzöldet, ha én napfényt, tűzhányót, tábortüzet és bronzbarnát javasoltam, ő gleccsert, havat, jégkunyhót és eszkimókat ajánlott helyette. Az első találkozástól kezdve odáig voltunk egymásért, mint két kamasz, de teljesen világos volt, hogy életünk minden pillanatában össze fogunk akaszkodni.

Két éve nyúztuk-téptük egymást a szenvedélyes összeborulásoktól kezdve a néhány hetes drámai szüneteken át a vad tányértörésekig, amikor egy pezsgőben tocsogó boszniai nyaraláson elszakadt az óvszer, és mi nem törődtünk vele. Elméletem saját magamról, miszerint extra termékeny vagyok, azonnal beigazolódott. Még csak nem is voltam középidőben, de úgy teherbe estem, mint a pinty.

Pánikba estem. Máig szégyellem, de az első hónapokban, ha Gábor nem tett eléggé a kedvemre, azzal fenyegettem, hogy elvetetem a gyerekét. Ő iparkodott, ahogy soha korábban, én pedig 35 évesen nem vállaltam a kockázatot, hogy megfosztom magam a – talán legutolsó - lehetőségtől.

Szilvi születése néhány hónapig harmonizálta a kapcsolatunkat. Egyformán voltunk oda az édes kis hangocskájáért, az illatáért, a feje tetején göndörödő néhány szőke tincsért. Az ember azonban ritkán változtat a természetén. Fél év múlva ugyanúgy martuk egymást, mint korábban. A kapcsolatom és a gyereknevelés feladata állandó idegfeszültségben tartott, és ami childfree-párként még izgalmasnak és szenvedélyesnek tűnt, kisgyerekes, leharcolt anyukaként egy percig sem tett boldoggá.

A közeli játszótéren találkoztam Lőrinccel. Gábor gyökeres ellentéte volt, higgadt, nyugodt, kedves, kicsit talán szürkécske. Kegyetlen ilyet mondani, de korábban, felnőni nem akaró húszas-harmincasként rá se néztem volna. A bátyja kisfiát hozta le mászókázni, és nemsokára hetente legalább kétszer felbukkant (később elmesélte, hogy minden alkalommal el kellett könyörögnie az unokaöcsikét a szüleitől, és ezt a hirtelen vigyázási rohamot senki nem tudta a családjában mire vélni).

Sokat sétáltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, a barátság egyre meghittebbé vált. Korábban el sem tudtam képzelni ezt a békét és nyugalmat: férfi és nő között csak a harcot ismertem. Legalább két hónapja ismertük egymást, amikor Gábor egyszer korán végzett a munkahelyén, lesétált a játszótérre, és rajtakapott minket, ahogy – én Lőrincbe karolva – sétálunk az alkonyatban. Később könnyekkel a szemében mondta el, hogy a lemenő nap glóriát font a fejünk köré, és ő hirtelen megérezte, hogy köztünk mindennek vége. Este megivott egy üveg olcsó vodkát, aztán percekig verte a fejemet a falba...

Egy héttel később már kint is voltam a kapun karomon a gyerekkel, és visszaköltöztem anyámhoz a családi házba. Elég volt a „szenvedélyes” kapcsolatból. Felnőtt életre vágytam, kölcsönös tiszteletre és megértésre, és nem arra a viharos izére, amivel a hollywoodi filmek etetik az éretlen, romantikára éhes fiatalokat.

Legalábbis azt hittem. Lőrinc és én nemsokára összeköltöztünk, és bár szeretett engem, ráadásul odaadóan segített a kislány körül, egy idő után rettenetesen hiányzott Gábor. Mintha valamit nem lakatoltam volna le rendesen és véglegesen. A régi reflexeket nem lehet csak úgy kioltani: ahelyett, hogy átgondoltam volna a dolgot, pár napon belül kiadtam Lőrinc útját, és rohantam vissza bűnbánó exemhez.

Akivel persze a mézeshetek után ott folytatódott minden, ahol abbamaradt. És akkor a hűséges, megbízható Lőrinc kezdett el hiányozni. Ez alkalommal már kicsit megfontoltabb voltam, zavaros érzéseim ellenére két hónapig kitartottam Gábor mellett. Afféle próbaidőnek szántam, ami persze csúfos kudarcba torkollott. Erőszak nem volt többé, de alig szóltunk egymáshoz. Mind a ketten beláttuk, hogy ennek a szerelemnek vége, egyedül a kis Szilvi köt össze minket. Jó volt együtt izzani a meghosszabbított kamaszkorban, de a felnőtt életben már nem találjuk egymáshoz a kapaszkodót.

Lőrinccel sokkal nehezebb volt.

Annyira megsebeztem, hogy szinte rettegett az újrakezdéstől. Végül azzal győztem meg, hogy egy percig sem űztem párhuzamos játékot: minden cuccomat elhoztam Gábortól, aláírtuk a papírokat a gyerek felesben történő neveléséről, és egy hónapot éltem anyámnál, minden pillanatomat Szilvire fordítva. Lőrinc ezután óvatosan eljött egy randira. Majd még egyre. Fél évbe telt, mire megnyugodott: belátta, hogy soha többet nem térek vissza Gáborhoz.

Szilvi most négy éves. Imádja Gábort és imádja Lőrincet is, számára teljesen természetes, hogy a mami mellett két férfi neveli. Persze ez a modell sem működik zökkenőmentesen. Volt már, hogy Lőrinc megkapta: „Te nem vagy az apukám!”, és Gábornak is el kell szenvednie időnként az összehasonlítást Lőrinccel. Vele a mai napig gyakran összekapunk, de Lőrinc a legtöbbször képes elsimítani az ellentéteket.

Néha most is félek az unalomtól, a rutintól. Mivel más kisgyerekes anyukákhoz képest szerencsére sok az énidőm, Lőrinccel sokat utazunk, kajakozni, sziklát mászni, siklóernyőzni járok. Így nagyjából csillapítani tudom a nyugtalanságot és kielégíteni azt a kalandéhséget, amit korábban a párkapcsolatokban kerestem.

Sokáig szorongtam attól, hogy megrekedtem a kamaszkorban, mint egy leakadt bakelit, ami nem indul újra. Hogy valamiért képtelen vagyok felnőni. Most viszont minden nehézség ellenére boldog vagyok, mert életemben először érzem, hogy sikerült.

Intim felvételek a szülés csodájáról