Roland egyik napról a másikra hagyott el. Kedden még virágot hozott nekem - hogy leplezze a titkos viszonyát -, csütörtökön pedig bejelentette, egy másik nő miatt kilép az életünkből. Este összecsomagolt, péntek délután jött érte egy barátja, és elvitte.

Négy hónapba telt, mire felfogtam, hogy nem jön többet vissza. Utólag nagyon szégyellem, de többször is porig aláztam magam előtte: hívogattam telefonon, írtam neki könyörgő leveleket, hivatkoztam Karcsikára, a régi szép napokra, a szerelmünkre. Még azt is megígértem, hogy megváltozom! Én… Minden alkalommal kedvesen, de jéghidegen utasított vissza. Lassan-lassan elfogadtam, hogy vadonatúj életfejezetet kell nyitnom, és egy fél év elteltével valamennyire el is kezdtem élvezni azt.

Karcsika akkortájt töltötte be a tizedik évét. Az apjával való kapcsolata az együttélés idején sem volt ragyogónak nevezhető. Igazából csak visszatekintve láttam meg, hogy Roland mennyire távolságtartóan, szinte ridegen bánt vele: nem tudott mit kezdeni egy kisgyerekkel, fárasztotta, untatta a jelenléte. Kötelességből megtanította biciklizni és úszni, de Karcsika a hasonló közös programokról mindig csendesen és fáradtan érkezett haza. Nehezen jöttek ki egymással, Roland mindig sokat beszélt, harsány volt és imádott társasági életet élni, a gyerek pedig rám hasonlított: introvertált volt és elmélyülős.

Amikor az apja elköltözött, Karcsika ahelyett, hogy gyászba borult volna, inkább felszabadult valami láthatatlan nyomás alól. Beszédesebbé és mozgékonyabbá vált. Többet akart kimozdulni a lakásból. Szívesebben járt iskolába. Csak akkor zökkent vissza a régi énjébe, amikor az apja néha megjelent és magával vitte. Ez az első évben talán ha ötször történt meg. Roland fél évre Angliába ment az új szerelmével, Lilivel, és amikor hazajött, akkor se nyitotta ránk túl gyakran az ajtót.

Közben én a járvány miatt elvesztettem a munkámat, és az újjal sokkal kevesebbet kerestem. Korábban nem nagyon zargattam a férjemet a tartásdíj miatt: egyrészt elég volt a fizetésem kettőnknek, másrészt időt akartam adni neki, hogy magára találjon. Közben hivatalosan is elváltunk, a bíróság megállapított egy összeget és a szokásos láthatást. Roland általában fizette is a húszezer forintot, bár néha megkért, hadd hagyjon ki egy-egy hónapot, amíg teljesen összeszedi magát. Bár ő ment el, én mindig megértő maradtam. Sosem vitatkoztam vele, szó nélkül belementem a szünetekbe.

Viszont amikor a munkahelyem megváltozott és a fizetésem radikálisan lecsökkent, át kellett gondolnom mindent. Tudtam, hogy Roland most kezdett el szárnyalni: beépült Lili cégébe, ami egész biztosan szépen hozott a konyhára, így minden további nélkül képes lenne havi húszezernél többet fizetni.

"Muszáj beszélnem vele. Nemcsak a pénz miatt, hanem Karcsika látogatása miatt is: a gyerek alig látja az apját, lassan meg se fogja ismerni" - gondoltam. Feltárcsáztam hát, és megbeszéltem vele egy találkozót másnapra.

Mikor befejeztem a beszélgetést, Karcsika jött ki a szobájából, feltűnően sápadtan, és görcsösen szorította magához a maciját. Megijedtem, kérdeztem, rosszul érzi-e magát. Megrázta a fejét. Akkor mi a baj? Nem felelt. Nem volt könnyű kiszedni belőle, mi bántja.

- Nem akarok apával találkozni - szaladt ki a száján végül. Nem szeret engem. Amikor együtt vagyunk, mindig ideges és sosem kedves velem. Lilit se szeretem. Ők nem akarnak velem lenni, anya. És én se velük.

- De hát az apád, Karcsi. Biztosan szeret téged, még ha nehezen mutatja is ki - próbáltam meggyőzni.

Makacsul rázta a fejét, könnyek peregtek az arcán.

- Nem akarok vele lenni. Nem akarok vele lenni. Nem akarok vele lenni. A mondat úgy visszhangzott a lakásban, mint egy kétségbeesett vonítás.

Végül azt mondtam, rendben. Mit tehettem volna? A gyerek megölelt, én pedig felhívtam Rolandot, és lemondtam a találkozót. Szinte hallottam, ahogy mázsás kövek gördülnek le a szívéről. Karcsikára rá se kérdezett.

Egy közös ismerősünktől hallottam, hogy Lilivel egyre fényűzőbben élnek, felújítanak, utazgatnak, partikat rendeznek. Hamarosan jön az új gyerek, gondoltam csüggedten. Alig fájt. Tudomásul vettem, hogy a mi családunk csődöt mondott, úgy ahogy van. Karcsika boldog az apja nélkül. Az apja boldog nélkülünk. És én? Nekem pluszmunkákkal kell valahogy kipótolnom a jövedelmünket, hogy ne haljunk éhen. A lelki következményekkel egyelőre nincs időm foglalkozni.

De mint mindent, megoldom ezt is. Azt hiszem, többet tanultam az önállóságról az elmúlt két évben, mint azelőtt egész életemben. Például hogy nem mindig jön be az A-terv. Mindenki jobban teszi, ha B-tervvel is készül az élet előre nem látható, váratlan felfordulásaira.

Galériánkban olyan nőkről olvashatsz, akiket gazdaggá tett egy válás.