Nem túl nagy, de szép családunk van. A fiam, akiről a történetem szól, 27 éves, a lányom 2 évvel idősebb nála. Vidéken élünk a férjemmel, a gyerekek már jó pár éve kirepültek, de szinte észre sem vettük, hiszen minden folyamatosan történt. Amikor befejezték a középiskolát, mindketten felkerültek a fővárosba. Egyetemre vagy főiskolára mentek, és ebbe belefért néhány félév külföldi tanulás is. Amikor Tomi befejezte a főiskolát, elkerült egy nagyvállalathoz trainee pozícióba, ez pedig elég sok külföldi tartózkodással is járt. Eleinte jól érezte magát a cégnél, sokat mesélt, szerették az új kollégái, látszott, hogy jól látja el a rábízott feladatokat, és ennek persze meg is lett az eredménye: felajánlottak neki egy határozott idejű, ám igen sok előnnyel járó pozíciót Németországban. Mivel már korábban is járt a német anyavállalatnál és szimpatikusnak ítélte meg a környezetet, úgy érezte, ez remek ugródeszka lehet a számára, így a következő hónapot már Berlinben kezdhette. Számára ez jelentette mindennek az elejét, nekünk pedig majdhogynem mindennek a végét.

Az új helyen Tomi közvetlen felettese egy Martha nevű, tőlem két évvel fiatalabb, ám roppant csinos hölgy lett, akiről csak úgy áradozott a fiam, hogy milyen jó mentora, mennyi mindent el lehet tőle lesni, tanulni. Mint később kiderült számunkra, a felettes asszony magyar származású, ám kint ment férjhez, de azóta már el is vált, egy tizenéves gyereket nevel. Kettejük viszonya – mi legalábbis így tudjuk – egy csapatépítő hétvégén kezdődött, ám a részletektől szülők lévén meg lettünk kímélve. Én igazán támogató szülőnek érzem magam, és talán a férjemről is nyugodt szívvel jelenthetem ki ugyanezt, de azért igencsak sokkolt a tény, hogy a mi Tomink összekerült egy nála majdnem 20 évvel idősebb nővel. Először magamat okoltam, arra gondolva, talán anyaként nem adtam meg neki mindent, amit most az új partnerében keres, de aztán rájöttem, hogy ennek semmi köze hozzám, a fiam talán csak kísérletezik. És mivel efelől meg is nyugtatott bennünket, úgy voltunk vele, hogy fiatal még, sok mindent meg kell tapasztaljon, és ennek az életkor sem kell feltétlenül határt szabjon. A kis kaland azonban nem akart múlni, és már idestova két éve tart; fél éve pedig bejelentették, hogy ez komolyabb, mint gondolták, és hogy összeköltöznek.

Ekkorra a fiam már bemutatott bennünket egymásnak, és a hölgy minden találkozásunkkor nagyon kedvesnek, bár kissé rámenősnek is tűnt a számomra. Próbáltunk leülni velük beszélgetni, rákérdeztünk, hogy mik a távlati terveik, amelyre azt a választ kaptuk, hogy „amit majd hoz az élet”, vagy „addig leszünk együtt, amíg mindkettőnknek jó így”. Mi azért titkon reméltük, hogy ez nem hosszú időt jelent, hiszen a fiunk hamarosan 30 éves lesz, és hát, csúnya ezt kimondani, de nem ilyen párt szántunk neki. Nem azok a régimódi szülők vagyunk, akik kerítőként lépnének fel a gyerekeik érdekében, de talán nem olyan meglepő, hogy mi is csak arra vágyunk, hogy a fiunk olyan partnert találjon magának, akivel évtizedekre tervezhet.

Az ismerőseinktől, családtagjainktól is kaptunk bőven bíztatást, ám sokaktól hallottuk azt is, hogy „ne legyetek ilyen maradiak!”. Az ilyen gondolatokra csak azt tudom általában válaszolni, hogy „addig jó nektek, amíg nem veletek történik ilyesmi”. Ne értsenek félre: tudom, hogy ez még nem a világ vége, hiszen a gyerekem felnőtt, értelmes, egészséges ember. Mindössze úgy érzem, elfecsérli az idejét, a fiatalságát egy olyan nőre, aki most talán meg tud adni neki dolgokat, de mi lesz majd 20 év múlva, amikor a fiam még ereje teljében lesz, Martha pedig már a nyugdíjas éveit tapossa? És mi lesz azután, ha távozik? Tamásnak nulláról kell majd kezdenie a párkeresést az 50-es éveiben?

Ebben a történetben ugyan valóban nem a mi érdekeink, értékrendünk vagy vágyaink a fontosak, de igazán boldogok lettünk volna, ha a gyermekünket egy korban és stílusban hozzá illő nő mellett tudhatjuk, akivel bátran belekezdhetett volna a családtervezésbe. Ezzel szemben az összeköltözés híre után két hónappal tudatták velünk, hogy érkezik a baba. Teljesen összetörtem és magamba roskadtam.

Amikor már fel tudtam ocsúdni a bejelentés után, leültem kettesben a fiammal és megkérdeztem, mégis hogy gondolja ezt. Elmondtam neki a félelmeimet és a meglátásomat, miszerint Martha így akarja magához láncolni. Igyekeztem ráébreszteni, hogy ez nem játék, hanem egy életre szóló elköteleződés nemcsak a választottja, hanem a leendő gyermeke iránt is. Amit pedig válaszként kaptam, azt egyetlen szülőnek sem kívánom: a saját gyerekem üvöltött velem és szinte megfenyegetett, ha nem tetszik a helyzet „le lehet kopni” az életéből. Soha nem fájtak még ennyire szavak. A férjem ezután hetekig nem beszélt a fiammal, annyira megviselte, hogy Tamás így viselkedett. Én megpróbáltam túltenni magam a dolgon, és mivel nem akartam az egyetlen fiamat elveszíteni, beleálltam a „színjátékba”. Nagy nehezen meggyőztem a páromat, hogy menjünk el egy szakemberhez, aki megtaníthat bennünket, hogyan kezeljük az új helyzetet. Itt tartunk most: hamarosan unokánk lesz, a fiúnkat mintha kicserélték volna, érzelmileg eltávolodott tőlünk, de azért tartjuk a kapcsolatot. Jó pofát vágunk a velem majdnem egyidős menyünkhöz, aki ebbe az irányba terelte azt az embert, akiről addig csak jót mondhattunk. Nem tudjuk, mit hoz még a jövő, de egy dolgot biztosan: amíg mi élünk, addig alkalmazkodni fogunk, ha nem akarjuk Tomit teljesen elveszíteni.

Íme néhány híresség, akiknek partnerük jóval idősebb: