Bár túl sok kedvem nem volt Erdélybe menni, mint kiderült, a férjem nem is akarta, hogy velük utazzak.

Miklós és az öccse kamaszkoruk óta minden évben elkísérik az édesanyjukat Erdélybe: ez már afféle hagyomány náluk. Az asszony félig székely, a szülei Csikszeredáról származtak, ezért nagyon fontos programként tartotta számon a meg-megismételt zarándokutat: ilyenkor feltöltekezett szellemileg és spirituálisan is, ahogy átszellemülten fogalmazott. Ebben az aktusban tavaly nyáron sem akadályozta meg a covid, így mentünk mind a négyen, mint a parancsolat. Gyűlölök tíz órát nyomorogni egy autóban, még kevésbé szeretem anyósom szűnni nem akaró fecsegését hallgatni ennyi időn keresztül, de azért kedvelem őt, ha nem vagyunk együtt túl sokat. Legalábbis úgy hittem.

Miklós idén is bejelentette, hogy irány Erdély, ahogy lenni szokott. Nekem nem volt semmi kifogásom ellene, készültem is a hosszú utazásra lélekben, ám ekkor a férjem váratlanul – épp az ingeket hajtogatta össze és tette be akkurátusan a szekrénybe - hozzáfűzte: „Te pedig nem vagy meghívva.”

Úgy éreztem, mintha megütött volna. Az az ember, akivel minden napomat megosztom, akivel békében élek, és hozzáköt a holtomiglan, egyszer csak úgy döntött, nem akarja, hogy a családjával tartsak, és ezt fennhangon közli is velem. Miklóssal gimnázium óta ismerjük egymást, három éve házasodtunk össze. Az esküvőnk óta ez lenne a legelső alkalom, hogy nem alszunk együtt. És ő ezt ilyen szívtelen, hideg stílusban közli? Nem fért a fejembe. Hogy mondhat ennyire bántó dolgot? Nem érzi, mennyire rosszul esik? Mi áll amögött, hogy „te pedig nem vagy meghívva?”

Kis szünet után megérdeklődtem, talán az anyja vagy az öccse kérése volt-e, hogy én ne tartsak velük. Felháborodott. Senkinek nem volt ilyen kérése, az én érdekemben hozták meg a döntést. Tudjuk, hogy utálod az egészet, csak a mi kedvünket is elrontod. Maradj nyugodtan itthon. Kávézgass a barinőiddel. Menj el moziba. Sétálgass. Foglald el magad, és kész.

Így. Az én véleményemre nem volt kíváncsi senki.

Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy Miklós mellett időnként értéktelennek és láthatatlannak érzem magam. Ezt pedig mindig ő éri el. Éli a saját életét, úgy, ahogy kedve tartja, és alig veszi észre, hogy egyáltalán létezem, vagy hogy lehet saját véleményem is. Nem tudom, milyen régen kezdődött ez a vele kapcsolatos rossz érzés, mert igazából csak a bejelentése utáni napokban kezdtem átgondolni. A szorongásom elsöprő erejűvé vált, fogalmam sem volt, mit tegyek ebben a megalázó helyzetben. Miklós gyorsan napirendre tért a dolog felett: úgy járt-kelt a lakásban, úgy beszélt hozzám vagy adott puszit, mintha nem történt volna semmi. A témát lezártnak tekintette.

A bejelentés után egy hónappal elutazott a családjával. Három kerek hétre. Alig búcsúzott el tőlem.

Kicsit későn ugyan, de csak rájöttem, mi történt. Nem szerettem vele és a családjával nyaralni, nem vágytam hosszú távon a társaságukra, mert lekezeltek, levegőnek néztek, mellékalaknak tekintettek az életükben. Igazából Miklós is. Régen talán szerettük egymást, de annak a kamaszos rajongásnak visszavonhatatlanul vége. Ő az utóbbi egy évben végképp visszahúzódott a csigaházába, és bár ugyanabban a házban laktunk, és minden este ugyanabban az ágyban aludtunk, már egyáltalán nem törődött velem. Csak azt akarta, hogy tegyünk úgy egymás előtt is, mintha minden rendben lenne. A külvilág, sőt én magam is alig vettem észre, hogy a kapcsolatunk lassan tönkrement.

Nincs gyerekünk, nincs számottevő vagyonunk, nincs hitel, nincsenek közös dolgok. Most már nyaralás sem. Itt az idő. Szét kell válnunk, amíg fiatalok vagyunk, és képesek arra, hogy durvább lelki sérülések nélkül újrakezdjük.

Hogyan lehet egy családi nyaralás stresszmentes? Galériánkból megtudhatod!