Hétfő. Utolsó nyugalmasnak hitt hétköznapunkat éltük együtt, csak még nem tudtam róla. Reggeli, kávé, ajtócsapkodás, csapcsobogás, búcsúpuszi, iskola, robot. A két férfi késő este jött haza, külön-külön. Bálint feldúlt arcát egy pillanatra láttam, a lépcsőn sietett a szobája felé.

- Merre voltál?

- Moziban. - vetette oda.

- Van vacsora!- kiáltottam utána, de becsukta az ajtót. A férjem se kért enni. Egyedül szopogattam a hideg csirkecombokat a konyhában.

Kedd. Napok óta lógott az eső lába. Bálint furcsán szótlan volt, mint a sokat megélt emberek, a reggelije háromnegyedét az asztalon hagyta, pedig neki a legnagyobb étvágya a világon. Este kopogtam az ajtaján, hogy szokás szerint pár mondatban megbeszéljük, kinek milyen napja volt. Mivel megegyeztünk, hogy sosem lépek be az engedélye nélkül, türelmesen várakoztam. Egy pisszenés nem hallatszott. Bálint nem adott belépési engedélyt, a vacsorához késve érkezett, s amikor kérdeztem, mi a baj, morgott valamit.

Nem nézett a szemembe, fülében fülhallgató fityegett, ritmusra turkálta a villájával az ételt. Csörgött a kulcs, nyílt az ajtó, a férjem érkezett haza a munkából. Bálint abbahagyta a kotorászást, köszönt az apjának, aztán elnézést kért, fáj a feje, sok a lecke, ő most kimenti magát. Később hallottam, hogy embereket lő agyon a számítógépén.

Szerda. Viharfelhők gyülekeztek az égen. Valami szitált, amit sem esőnek, sem hónak nem lehetett nevezni. A tompa szürkeség mindent beborított. Bálint nehezen ébredt fel. Szeme alatt sötét karikák. Egész éjjel játszott, durrant az agyamban. Visszanyeltem a hegyi beszédet. A reggelit felét megint otthagyta.

- Nem a narancsdzsem a kedvenced? - kérdezte a férjem, miközben vajazta a piritóst. Bálint megrántotta a vállát.

- Nincs étvágyam. És ma nulladik óránk van, el fogok késni. Sziasztok.

Elrohant. Otthon felejtette a pulcsiját, pedig kint három fok volt.

Csütörtök. A havas eső vigasztalanul zuhogott. Lehet, hogy inkább szerelmes. Reménytelenül. Én is ilyen tüneteket produkáltam, amikor Zákonyi Karcsi a gimiben észre se vett. Étvágytalanság, alvási zavarok, levertség, szótlanság. Mondjuk nem lőttem agyon embereket. Bálint este bezárkózott a szobájába, ami nem volt éppen ritka jelenség, de azt már szokatlannak tartottam, hogy az esti rituálénkat, a tizenöt perces diskurzust napok óta elhárította. Nem akar velem beszélni. Fél a kérdéseimtől? Attól tart, hogy a mimikája, a pillantása azonnal elárulná? De miért titkol előttem egy szerelmi históriát? Persze én sem beszéltem meg Karcsit az anyámmal. Igaz, anyám nem is volt rá kíváncsi. Köztünk azonban mély, bizalmi viszony van. Vajon most borul fel? Én rontottam el valamit? Felvittem neki egy nagy pohár narancslét, de megint nem nyitott ajtót. Én pedig nem szeghetem meg az eskümet.

Péntek. Bálint nem jött le reggelizni. Megemlítettem a férjemnek az aggodalmaimat, zavarba jött, mint mindig, ha kamaszok lelki ügyeivel kellett foglalkoznia. Összesöpörte a morzsákat az asztalon, kicsit remegett a keze. Túl sokat dolgozik.

- Bálint tizenöt éves. Ez egy nehéz kor. Megvan a maga saját kis élete. Ne telepedj rá, ha akar, úgyis beszélni fog.

A férjem mindig meg tudott nyugtatni, de negyed órával később szembetalálkoztam vele, épp kijött a gyerek szobájából, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Kellemetlen érzésem támadt. Őt beengedi? És miért vág ilyen bűntudatos képet? Faggatni kezdtem, de azt állította, csak visszavett valamit Bálinttól, amit a gyerek néhány hete kölcsönkért. Aztán a munkájára hivatkozva már otthon se volt. Bálint nemsokára leszaladt a lépcsőn az iskolatáskával a hátán, s hiába szólongattam, kirobogott a kapun.

Most már kimondottan féltem.

Szombat. Egyedül ültem az üres reggelizőasztalnál. A macska a lábamhoz dörgölőzött, süket csend ült a házon. Bálint szobája kulcsra volt zárva. A férjem egész éjjel nem jött haza. Hívtam vagy hússzor, de nem jelentkezett. Néha előfordult, hogy túlórázott, és bent aludt az irodai kanapén, olyan azonban sosem volt még, hogy nem vette fel a telefont. Tudtam, hogy összefüggés van a hiánya és Bálint viselkedése között, és ordítani tudtam volna a feszültségtől. Nem bírtam tovább, bedörömböltem a fiam szobájába, szólongattam párszor. Nem jött válasz. Lövöldözést sem hallottam. Ha negyed óra múlva sem nyitja ki, rátöröm az ajtót, határoztam el, miközben kopogott az eső az ereszcsatornán.

Vasárnap. Kint őrjöngött a szél. Hajnalban tenyérnyi jégdarabok hullottak az égből. Órákon át álltam az ablakban, akár egy wekerlei Catherine Earnshaw, és bámultam, mire képes a természet. Üvöltözött a fejemben megállás nélkül, hogy szomorú vasárnap száz fehér virággal. A ruhák, papírok, illatszerek, régi DVD-k nagy része össze volt pakolva. A szemem szinte vérzett a könnyektől. Kell lennie itthon még egy bőröndnek, dörömbölt belül, de száraz volt az agyam, mint az iskolai szivacs. Bálint sápadtan, szótlanul segített. Hozott egy forró kávét, aztán fogta a kezem. Megsimogattam az ujjait, próbáltam mosolyogni. Nemsokára talán sikerül.

Nem törtem rá az ajtót. Kiszólt, hogy jól van, de nagyon szépen megkér, hagyjam békén. Eszerint nem vágta fel az ereit.

Ugye nem drogozol? - kérdeztem, de erre olyan őszinte felháborodással mondta, hogy Anyaaaa!, hogy megnyugodtam. Délután sétáltam a viharos Wekerlén, bámultam az angol kertvárosi házakat, a fákról józanító esővíz csurgott a nyakamba. Többször hívtam a férjemet, automatikusan, tudtam, hogy nagy baj van. Este valami akciófilmet bámultam a tévében, és megittam egy üveg rozét. A kanapén ébredtem gyűrötten, másnaposan. Akkor már ott volt a levél.

Hogyaszondja: azt már nem viseli el a lelkem, hogy Bálint bűnhődjön. Véletlenül látott meg minket egy moziban. Én pedig könyörögtem, hogy ne szóljon neked. Meggondolatlan voltam. Tart már egy ideje. De nem szeretem azt a nőt. Semmit se jelent nekem. Bálintot is azért kértem meg, hogy hallgasson. Nem tudtam, hogy ennyire meg fogja viselni. Sosem akartam fájdalmat okozni nektek. Bocsássatok meg. Azért is, hogy nem személyesen mondom el, de nem bírok a szemetek elé kerülni.

Bálint és én nem beszéltünk. Ő akart valamit mondani persze, de tizenöt évesen ki talál megfelelő szavakat efféle abszurd helyzetekre? Én még most sem találnék. Kint fenyegetően gurgulázott az ég. Ültünk a kanapén a félig becsomagolt ruhák, papírok, DVD-k között. Magamhoz húztam, megcsókoltam a feje búbját, ő pedig hozzám bújt. Elmosolyodtam. Szóval ennek kellett megtörténnie, hogy a fiam három év után hajlandó legyen megölelni. Odasétáltam a géphez, és miközben villám hasította ketté az eget, kiléptem a levelezésemből.

Nézd meg a galériában, mások hogyan jöttek rá, hogy vége a házasságuknak!