A Gyereklélek magazin cikke.

Az örökletes tulajdonságaink vagy a környezeti hatások határoznak meg minket? Ez az egyik legrégebbi vita nemcsak a pszichológiában, hanem a filozófiában is. Egyes nagy gondolkodók, például Platón és Descartes úgy vélekedtek, hogy személyiségvonásaink többsége velünk született. John Locke és követői viszont a „tabula rasa” nézetét vallották. Eszerint születéskor az elménk tiszta lap, amelyre később ráíródnak a tapasztalataink. A korai pszichológiában, Sigmund Freud nyomán a biológiai érési megközelítés volt a mérvadó, a 20. század második felétől azonban a környezeti tanulás elmélete dominált. A behaviorizmus például a jutalomnak és a büntetésnek tulajdonított meghatározó jelentőséget.

Ma a pszichológusok túlnyomó többsége úgy véli, hogy a fejlődés az örökletes tulajdonságok és a környezeti hatások dinamikus együttműködéseként ragadható meg. Vegyük például a pubertást: a nemi érés biológiai eredetű, ugyanakkor megindulásának idejét befolyásolhatják olyan környezeti tényezők, mint az étrend és a táplálkozás.

Kisgyermekkor vagy későbbi tapasztalatok?

A fejlődéslélektan másik központi kérdése, hogy a korai hatások jelentősebbek-e életünk további történéseinél.

A pszichoanalitikus irányzat képviselői a kisgyermekkorra helyezik a hangsúlyt. Sigmund Freud azt tanította, hogy a személyiségfejlődés lényegi része már ötéves korra lezárul. Azonban ha ez igaz lenne, akkor azok, akiket gyerekkorukban elhanyagoltak vagy bántalmaztak, szükségszerűen megrekednének a normális fejlődésben.

Az újabb kutatások azt találták, hogy a korai tapasztalatok nem feltétlenül nyomják rá egész életünkre a bélyegüket. Ugyanis sokan azok közül, akiknek távolról sem volt ideális gyerekkoruk, egészséges, jól funkcionáló felnőtté, és kellő tudatosság mellett példás szülővé is válnak. Ezért ne mondjunk le soha senkiről – adott esetben önmagunkról sem. Ahogy Gloria Steinem írja Belső forradalom című könyvében, felnőttként is bepótolhatjuk a magunk számára mindazt a szeretetet és gondoskodást, amit annak idején nem kaptunk meg, így helyreállíthatjuk az önbecsülésünket. Amit pedig a gyerekedért tehetsz? Felejtsd el azt a káros berögződést, miszerint „nem szabad, hogy elbízza magát”. Ha nem fukarkodsz a dicséretekkel (főleg ami az igyekezetét, bátorságát, erőfeszítéseit illeti), megspórolod számára a későbbi, nem reménytelen, ám energiaigényes munkát annak érdekében, hogy hinni tudjon magában.

A cikk további részét a famiily.hu-n olvashatod!

A francia "típusú" gyereknevelés 5 alapelve.