Csongi olyan volt,A barátom szereti a covidhelyzetet, és utálja a barátaimat mint egy mákonyba áztatott álom. Jómódú családból származott, de sosem használta ki az anyagi felsőbbrendűségét. Keményen dolgozott („engem senki se tartson burzsujnak!”), maga kereste meg a lakásra és a kenyérre valót, sosem kuncsorgott pénzért a szüleinél. Előnyös helyzetét szinte titkolta, mindig szerénynek és vonzóan visszafogottnak látszott. Teljesen a hatása alá kerültem, és az az igazság, hogy ez a kivételes varázslat mindmáig fogva tart.

Közös életünk tökéletes fejlődési ívet írt le a romantikus megismerkedéstől a boldog-viháncolós összeköltözésig. Egyszerűen semmi nem hibázott, egészen addig, amíg a mágikus első év le nem telt. Van ugyanis egy baráti társaságom, akikkel együtt jártunk szakközépiskolába. Osztálytársak, évfolyamtársak: akad köztük Aldis eladó, pedagógus, gyógytornász, doktori iskolát végzett társadalomtudós, vagy (mint én) ügyvéd. Nagyon szeretem őket, a pandémia beköszöntéig szinte minden hónapban találkoztunk. Úgy tűnt, Csongi is szívesen eljön velünk kocsmázni, moziba, kirándulni. Egy idő után azonban egyre több grimaszt vágott, amikor szóltam neki egy közös programról, és apránként nekiállt megjegyzéseket szórni rájuk. Először csak az egyik barátnőmet, Linát szúrta ki: butácskának, önállótlannak nevezte, és megkért, legközelebb hadd ne kelljen mellé ülnie. Ezen kicsit megütődtem, ám némi gondolkodás után lényegében igazat adtam neki. Őszintén kedveltem Linát, de valóban nem volt egy IQ-titán, és nem is ő volt a kedvencem a társaságból.

Csongi a helyesléstől felbátorodott. Következő kiszemeltje Karin lett, akire bántóan szexista megjegyzéseket tett: kövér, elhanyagolt, lóg a melle, ráadásul túl sokat fecseg. Ez már kifejezetten bántott. Amikor megmondtam neki, bocsánatot kért, de azért hozzáfűzte: sajnos ez a véleménye, nem tudja mesterségesen megváltoztatni.

Rossz meggyőződése ellenére folyamatosan eljött a baráti találkozókra, ahol egyre savanyúbban és utálatosabban viselkedett. Ez már a társaságnak is szemet szúrt: kérdezgettek, hogy a korábban annyira szimpi Csongi mostanában miért olyan hallgatag és mogorva. Ha pedig ennyire rosszul érzi magát, miért nem marad otthon? Erre nem tudtam őszintén válaszolni: összevissza hadováltam arról, hogy utálja a munkáját, hogy kevesebbet keres, mint korábban, hogy összeveszett a szüleivel. Kitaláltam mindenfélét.

Másfél év után Csonginak már direkt örömet okozott, ha az összes régi barátomat szapulhatja. Kivétel nélkül utálta mindegyiket, és nem is rejtette véka alá. Márti tudálékos és felületes; Attila konfliktuskerülő; Annamari középszerű, sápatag és elviselhetetlenül unalmas; Barni fontoskodó, terjengős és ostoba; és így tovább. Kérdezgettem: akkor minek jössz el? Nyugodtan otthon maradhatnál, nekem nem létszükségletem, hogy a páromat mindenhova magammal hurcoljam. Azért, mert érdekes elfoglaltság egy ilyen menazsériát tanulmányozni, mondta. Plusz rád is figyelnem kell, nehogy egyszer csak olyanná válj, mint ők.

Szörnyen fullasztó helyzet volt. Csongi a szűnni nem akaró kritizálást leszámítva továbbra is tökéletes társ maradt. Szeretett és tudott főzni, segített a házimunkában, támogatta a karrieremet, szó nélkül befogadott velem egy macskát, holott utálta őket. De a barátaim iránti súlyosbodó ellenszenve minimum havi egy napunkat végtelenül megkeserítette.

Azt akarod, hogy ne legyenek barátaim, kérdeztem. Erre megy ki a játék? Féltékeny vagy? Ő nem féltékeny. Akkor? „Arról van szó, hogy ezek tényleg sokkal kevesebbet érnek nálad. Te okos vagy, gondolatgazdag és ambiciózus elme. Ők meg egy helyben toporognak. Ne várd, hogy örüljek, amiért lesüllyedsz a szintjükre.”

Bárhogy próbálkoztam, nem értettem az érvelését. Szeretem a barátaimat. Együtt nőttem fel velük. Miért zavarja ez őt?

Amikor beköszöntött a járvány, és a személyes találkozókat megritkította, majd kiiktatta az élet, mindenki lekonyult, mint egy elszáradt virág.

Imádott otthonról dolgozni, lubickolt a boldogságban, hogy én is a négy fal között gubbasztok, és nem tudok barátokkal borozni, kirándulni, színházba járni. Riasztó felismerés volt. Szereti ezt a helyzetet, egyetlen ember nem hiányzik neki, sem a kollégái, sem a barátai (most gondolkoztam el igazán: vannak neki olyanok?), sem a családja. Szétdolgozza magát a számítógép előtt, sokat alszik, játszik a macskával, akit egészen megkedvelt, és néha sétálunk egy kicsit a Szent István parkban. Én tartom magam: havonta egyszer online bulit csapok a társaságommal, vodkázunk, cigizünk, pletykálkodunk. Ő ilyenkor sértődötten kimegy a szobából, becsapja az ajtót, és visszajőve újraindítja a szokásos lemezt. Mintha megbántanám azzal, hogy ki merek nézni az ablakon.

A barátaim pontosan látják, hogy mi történik. Az online találkozókon egyetlen szót nem ejtünk Csongiról. Én érdeklődöm a barátok, barátnők, férjek és feleségek után, akik néha odajönnek a monitorhoz integetni. A többiek nem kérdeznek, nem üzennek Csonginak. Mintha nem is létezne élettársam.

Rejtélyes és idegőrlő ez az állapot, főleg, amióta össze vagyok zárva vele. Vajon miről van szó? Tényleg csak birtokolni akar? Vagy kifejezetten ezt a társaságot nem kedveli? De miért nem képes beletörődni abba, hogy ezek az emberek számomra fontosak, és ha ő nem is kedveli őket, a kedvemért illene elviselnie?

Érzem, hogy előbb-utóbb választanom kell köztük. S ha így lesz, nem kétséges, ki a befutó. Mellszélességgel állok ki a Spice Girls-sláger mellett: „If you wanna be my Lover, you gotta get with my Friends!”. És: „Friendship never ends.”