Elegem van! A barátnőim irigyek rám a férjem miatt...
Lassan több mint 15 éve ugyanannál a multicégnél dolgozunk a férjemmel. Bár különböző területen tevékenykedünk, természetesen mindketten ismerjük egymás kollegáit, és ezekből az ismertségekből mára már jó néhány barátság is szövődött. Így eshet meg, hogy a munkahelyi kolleganőim, vagyis barátnőim – akikkel családostól már többször voltunk közösen utazgatni, síelni –, elég jól ismerik a férjemet is.
Valahogyan úgy hozta az élet, hogy már többször megtapasztalhatták a férjem közvetlenségét, vendégszeretetét, tudják, hogy mennyire házias és családcentrikus, és ezt kezdetben csak egy-egy „ez igen!” helyesléssel és széles mosollyal nyugtázták, azonban mostanság ez mintha kezdene nagyon eldurvulni.
A két hölgy is házasságban él, mindenhol vannak már gyerekek és látszólag minden kerek, persze én tudom az elbeszéléseikből, hogy milyen elégedetlenek a párjukkal. Igazán sajnálom, nem lehet mindenki tökéletes, és egy párkapcsolat szerintem két emberen áll vagy bukik, ezt már nekik is meg kellett volna tanulniuk. Mégis – annak ellenére, hogy sajnálom őket, amikor a férjükről sopánkodnak előttem –, rendkívül idegesít, ahogyan nyíltan „istenítik” az én páromat.
Ilyen mondatok és még ezer verzió, mégis talán az utolsó tette fel a pontot az i-re:
Kíváncsi lennék, vajon mit szólna az ő férjük, ha hallaná eme szavakat, és arra is, hogy vajon rólunk, nőkről is zajlik-e hasonló beszélgetés a férfiak között. Utóbbit nem hinném. Egyszerűen nem értem, miért kell valakit isteníteni azért, mert kiveszi a részét mindenből?
A férjem egyébként csak nevet ezeken – mert már jó néhány bókot személyesen is zsebre tehetett –, és azt mondja, hagyjam rájuk, hadd csámcsogjanak valamin. Nekem viszont fura újra és újra a "dicshimnuszaikat” hallgatni. Nem vagyok irigy a férjemre – én is elég bókot kapok a mindennapokban –, és nem is arról van szó, hogy félnék, hogy a barátnőim által „jól neveltnek” tartott férjemre egyszer csak sunyin lecsap valamelyik rajongója. Tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen nagyon stabilnak érezzük a házasságunkat, és Gábor nem olyan férfi, akinek ezektől a kis szösszenetektől a fejébe szállna a dicsőség.
Csak azt nem értem az egészben, hogy ha valakinek hiányzik valami az életéből, azt miért nem házon belül próbálja meg orvosolni, különösebb hasonlítgatás vagy a problémái hangoztatása nélkül. Ha voltatok már hasonló helyzetben, kérlek, írjátok meg, mit tanácsolnátok nekem: érdemes leállítanom a csajokat – vagy próbáljak meg ne is törődni a megjegyzésekkel?
A tanácsaitokat – ha vannak –, örömmel várjuk kommentben!