Leszögezném, hogy sosem voltam gazdag, és eddig olybá tűnik, hogy nem is afelé tartok. Normális munkám van, amiből jól élek, mindazzal együtt, hogy jó ideje nem is én vagyok már az egyedüli, akinek a keresetével számolni lehet a hónap elején. Persze, igyekszünk takarékoskodni és nem költünk esztelenül teljesen fölösleges dolgokra.

Mindketten jól tudjuk és érezzük a pénz értékét, és azt, hogy mit teremthetünk meg magunknak általa. Valahogy mindig is azt képzeltem, van egy pont az átlagember életében, aminél már nem lesz följebb. Amikor már nem leszünk képesek még többet adni magunknak, már ami a materiális dolgokat illeti. Mert miről is van itt szó: éveken keresztül úgy alakulhat, hogy amint jobban keresel, megengedhetsz majd magadnak egy jobb tévét, egy menőbb autót vagy egy nagyobb lakást, házat. De ennek egyszer vége szakad.

Egyrészt azért, mert ha értelmes ember vagy, belátod, nincs arra szükséged, hogy egy 10+ szobás kecóban élj másodmagaddal (a gyerekek kirepülte után ugyebár még a 3-4+ szobás házak is üresnek hatnak), miért is kényszerítenéd bele magad, csak mert megteheted? Másrészt pedig tényleg azért, mert megváltoznak az igényeid a korod előrehaladtával, és rá fogsz jönni, hogy a pénz nem boldogít. Legalábbis nem így.

Amire már mostanra rájöttem a pénz boldogító hatásával kapcsolatban, az sokaknak triviális lehet, de még mindig azt gondolom, hogy rengetegen vannak, akik maguktól nem jutnak el eddig a gondolatig, így inkább leírom.

Ha futja rá, igenis fizetek egy takarítót otthonra, addig is játszhatok a kis unokaöcsémmel, segíthetek a testvéremnek, meglátogathatom a nagymamámat. Értékes, valahol megfizethetetlen percek ezek, s ha közvetve is, de néha mégis pénzt adok érte.

...nem feltétlenül azért, mert nem tehetnék meg, hogy elmenjenek, hanem mert magukat valamilyen úton megakadályozzák ebben. Olyan helyekre jutok el először vagy sokadszorra, amelyek feltöltenek energiával, amelyek kedvesek a szívemnek és a lelkemnek, s ezeket az élményeket jó mélyen el akarom raktározni magamban, hogy hosszú évek múltán – és amikor már valamiért nem tudnék utazni –, is visszaemlékezhessek rájuk.

Ezt tanultuk a szüleinktől, én is és a férjem is. Számunkra egyértelmű, hogy nem álmodozni kell, hanem tenni az álmainkért. Tudjuk, hogy meg kell dolgoznunk a pénzünkért, de jobban esik ezt annak tudatában tenni, hogy nem a semmire kell, hanem élményekre, együtt töltött időre. Igen, a pénz nagyon is boldogít, még akkor is, ha nincs végtelen belőle. Csak jól kell vele gazdálkodni, és tudni kell, hogy mi az az életünkben, amire igazán megéri költeni.