Szar érzés annak a hangnak lenni, amit a gyerekeim nem akarnak meghallani. Pedig biztosan tudom, hogy van hangom. Talán én vagyok az egyetlen, aki képes bármikor azonosítani, amikor megremegnek a hangszálak, és az egymás mögé fűzött szavak elhagyják a számat, de akkor is tudom, hogy van.

Néha úgy érzem, olyan a szavam, mint egy csendes, szag nélküli szellentés: rajtam kívül senki sem szerez róla tudomást. A szellentéssel kapcsolatban ez még talán szerencsés is, de a mondanivalóm – főleg, amit a gyerekeim felé intézek – esetében nem igazán az, hiszen ilyenkor épp az lenne a cél, hogy meghallják, amit mondok.

Ezzel szemben olybá tűnik, hogy a hangom, miután elhagyta az ajkaimat, még hosszú percekig képes cirkulálni a levegőben, és a végén mindig süket fülekre talál. Pontosabban nem talál semmire. Nem jön válasz, de sokszor még annak szikrája sem villan fel, hogy egyáltalán feltűnést keltett-e, hogy megszólaltam. Aztán akaratlanul is kibukik belőlem: hallottátok amit mondtam? – teszem hozzá a lehető leghangosabban.

Nem kell kiabálnod anya – jön ilyenkor némi puffogás kíséretében a válasz valamelyik gyerekemtől.

Ha a gyerekeim a rengeteg nevelési kísérletem és sikerem ellenére maguktól is jól viselkednének, és például elpakolnának maguk után – ami, lássuk be, azért nem atomfizika –, akkor talán nem lenne olyan problémájuk sem, hogy állandóan az anyjuk nyüstölő hangját kelljen hallgatniuk. De amíg minden alkalommal olyan egyszerű dolgok miatt kell tépnem a számat, hogy tegyék el a tiszta zoknikat a fiókba vagy hogy ne hagyják kinn a friss tejet a pulton, hanem reggeli után pakolják vissza a hűtőbe, addig ez nem fog változni. Érdekes módon, amikor ők akarnak valamit, én szinte azonnal válaszolok. A "mikor lesz már vacsi" vagy a "hol van egy sebtapasz" kérdésre minden alkalommal azonnal érkezik tőlem válasz. De ha rájuk kerülne a sor, nos, az már teljesen más tészta. Nem értem, hogyan van ez, de egy valamit biztosan tudok: iszonyú szar érzés azon hang tulajdonosának lenni, amit a gyerekeid teljességgel ignorálnak.

Nos, ez mind szép és jó, de az a helyzet, hogy ha mindezekre is figyelve kérem meg a gyermekemet, hogy például takarítsa le maga után a wc-t, attól sem lesz lelkesebb, hogy szépen mondtam. Az az érzésem, akárhogyan közelítek feléjük, nem hallanak meg, egészen addig, amíg be nem dobok egy számukra is érdemleges dolgot, mint például: "kész a süti!".

Azt hiszem, ez az egész valami olyasmiben gyökeredzik, hogy a gyerekek nem szeretik, ha valaki állandóan megmondja nekik, mit csináljanak, mint a tanárok az iskolában. Akárhogyan is próbáljuk őket fegyelmezni, utána is ugyanez lesz: egyik fülükön be, a másikon ki.

Sebaj! El fog jönni az a nap, amikor mindezen terelgetéseim mellett egyszer csak felnőttekké érnek, és majd az ő gyerekeik játsszák velük ugyanazt, hogy nem hallják meg, amit a szüleik kérnek. Alig várom már azt a segélykérő telefonhívást!