Életem könyvei: Boggie életének 4 meghatározó olvasmánya

Borítókép: Életem könyvei: Boggie életének 4 meghatározó olvasmánya
„Az a fajta olvasó vagyok, aki teljesen lelki szempontból közelíti meg a szereplőket. Próbálom megérteni a motivációjukat, és mindig nagyon megértő vagyok velük.”

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Néha persze bosszantanak is a könyvek hősei, de alapvetően külső barátként megyek velük végig az útjukon. Még a gonosz karakterekkel is, akiknek sokszor nehezen értem meg a célját, és gyakran napokig fejtörést okoz, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, miért éreznek úgy, ahogy, és hogyan jutottak el odáig, hogy ennyire gonoszak legyenek.

Már kiskoromban is minden létező könyvet elolvastam a lakásban, és a kötelezőkkel sem tettem kivételt. Abszolút kötelezőolvasmány-párti vagyok: a maga nemében remekmű mindegyik.

Szeretek cím alapján választani, így volt három olyan érdekes olvasmányom, amelyek egymás után következtek, merő véletlenségből: Kertész Imre: Sorstalanság, Robert Merle: Mesterségem a halál, Jorge Semprun: A nagy utazás.

A Sorstalanságot el akartam olvasni, mert 2005-ben, amikor kijött a film, sokat beszéltünk róla a gimnáziumban, és kíváncsi lettem. Nagyon deprimáló, megrázó élmény volt, és ezután valami jópofát szerettem volna olvasni. Nézegettem a könyvespolcot, és megtetszett a Mesterségem a halál cím. (Merle-től olvastam már az Állati elméket, amit nagyon szerettem.) A cím alapján bűvészmutatványos-varázslós történetre számítottam – ehelyett egy hasonlóan depresszív második világháborús lágertörténettel találtam magam szemben...

Viszont kifejezetten érdekes volt a Sorstalanság után egy német katonatiszt szemszögéből belecsöppenni a náci Németországba. A Sorstalanságtól mély szomorúságot és értetlenséget éreztem a német társadalom iránt, és azon tűnődtem: hogyan tudott egy teljes nemzet követni egy ilyen őrült eszmét? A Mesterségem a halál tökéletesen megválaszolta ezt a kérdést.

Egy gazdasági világválság közepén álló ország polgárai felelősöket kerestek. Célokat, javakat, munkát akartak. És erre jött valaki, aki rábökött a „bűnösökre”, és közben agyondicsérte a kishitű, önbizalom-hiányos népet. Főhősünk egy becsületes német családapa, aki csak „jól” akarja végezni a munkáját, s azt minél nagyobb „haszonnal” és gyakorlatilag nulla lelkiismerettel, agymosottan végzi.

Miután befejeztem ezt a művet, A nagy utazáson akadt meg a tekintetem. Ismét a cím alapján választottam, és kalandregényre számítottam. Egy négynapos kalandot mesél el a főhős, útban a buchenwaldi koncentrációs tábor felé… Szóval alaposan beleválasztottam ezekbe a művekbe. Bár így legalább lehetőségem nyílt több szemszögből is végigjárni ezt a történelmi korszakot.

Gabriel García Márquez Száz év magánya nagyon friss, üde olvasmányként hatott rám, és megint csak a címével húzott be. Szerettem a keszekusza, szövevényes, már-már szappanopera-szerű családi históriákat a Buendía család közel 100 évéről. Tele mesébe illő kalandokkal, szerelemmel, szenvedéllyel, titokzatossággal.

Újszerű élmény volt, hogy sokszor felülnézeti szemszögből mesélt el egy szituációt az író. A mai napig is tisztán él bennem az a kép, amikor felülnézetből látjuk Macondo falut, és végigkövetjük a vér útját, ahogy végigfolyik rajta. A regény arra hívja fel a figyelmet, hogy szeressük egymást jobban, és figyeljünk oda jobban egymásra, mert hiába élünk társas közösségben, ha nem törődünk a másik lelki változásaival és nem beszélgetünk sokat, akkor társasan is lehetünk magányosak.