Ábelt a munkahelyemre vettük fel, természetesen én felvételiztettem, mert olyan egyszerűen nincs, hogy Rebi elkerülne egy később kínossá váló szituációt. Annak ellenére, hogy kifejezetten professzionálisan viselkedett, érezni lehetett, hogy bejövök neki, mert ezt nyilvánvaló esetekben egy nő azonnal megérzi, én pedig amúgy is éppen a sokadik körömet futottam Milánnal, illetve a Milánnal való szakítással, és ki voltam éhezve egy kis figyelemre. Hát Ábeltől aztán megkaptam. Azonnal felcsillant a szeme, amikor meglátott, és mikor kezet fogtunk, éreztem, hogy szó szerint átmelegednek az ujjai a tenyeremben. De higgyétek el, hogy nem emiatt vettem fel: sőt, kicsit féltem is tőle, hogyan fogok kezelni egy újabb potens pasit a cégnél.
Illetve – elvileg potenset. Mert nekem aztán nem jött be. Kicsit sem. Nehéz megmondani, hogy miért nem, hiszen magas volt, egész helyes, intelligens, és kedves, de egyszerűen nem érdekelt. A legkevésbé sem. Van ez így. Ha beléptem volna egy házibuliba, biztos nem beszélgettem volna el vele. Ha az osztálytársam lett volna, az ő nevét felejtem el először, és ha meghív az esküvőjére, biztos, hogy egy darabig értetlenül forgatom a meghívót a kezemben. És ezért nem is éreztem különösebb lelkifurdalást. Amióta felnőttem, nem akarok mindenkinek a legjobb barátja lenni. Van akit én nem érdeklek, van aki engem nem érdekel.

A probléma csak az volt, hogy én viszont Ábelt nagyon is érdekeltem. És Ábel nem adta fel. Én pedig, bár untam a szitut, nem szerettem volna összeveszni vele, nem akartam magamra haragítani, nem akartam parát a cégnél. Ezért ha nagyon a nyakamra járt, vele mentem ki ebédelni, és ha megállt az asztalom mellett, nem küldtem el, hanem elbeszélgettem vele. Nem éreztem magam kellemetlenül, épp ellenkezőleg, Ábel továbbra is kedves és okos fiú volt. De továbbra is meg tudtam volna lenni nélküle. Amikor pedig elhívott randizni, erőt vettem magamon, és nagyon higgadtan és világosan elmagyaráztam neki, hogy Ábel, nem jössz be. Az egy dolog, hogy éppen egy szakítás kellős közepén vagyok, de… – na a szakítás dolgot azt hiszem, nem kellett volna mondani. Mert Ábel úgy raktározta el a szavaimat, legalábbis a következtetésem szerint – hogy csak azért nem érdekel, mert éppen szakítok. És különben talán magam se ismerem be, hogy valakinek meg kéne vigasztalnia. Erre gondolhatott, vagy isten tudja mire, miközben én elégedetten dőltem hátra, hogy na végre túlestem ezen a kellemetlen beszélgetésen. Meg is lepődtem kicsit, meg valljuk be, rosszul esett a hiúságomnak, hogy olyan könnyen viselte a visszautasítást.
Aztán, pár napon belül moziba hívott. Egy dán krimit játszottak egy kis művészmoziban, amire senki nem akart eljönni velem: Ábel felajánlotta, hogy elkísér. De nem randi, szögeztem le. TÉNYLEG nem az. Külön vesszük a jegyeket is, meg minden. Nem akarok tőled semmit, és nem jössz be nekem. Csak nem szeretnék egyedül moziba menni. Felfogtad, hogy nem randi?

Persze, persze bólogatott Ábel, aki valójában nem fogta fel. Vagy mittudomén. Mindenesetre én kissé nyugodtabban, bár némi homályos rossz érzéssel ültem be vele a moziba, valahogy úgy, hogy szinte a másik oldalon lévő karfához préseltem magam, nehogy félreértse a helyzetet. Végigszorongtam a filmet, és minden egyes hirtelen mozdulatára úgy összerezzentem, mintha valaki pisztolyt sütött volna el a fülem mellett. Ettől függetlenül szerencsére a film, ahogy számítottam rá, remek volt, és egész felszabadultan jöttem ki a teremből. Ábel rám nézett, és megkérdezte, megiszunk-e még egy sört a mozi melletti helyen. Egy pillanatig elbizonytalanodtam, majd azt feleltem, végülis mért ne. Aztán az egy sörből kettő lett, bár másnap munkanap volt: beszélgettünk egy jót a filmről, meg úgy magunkról is kicsit, majd fizettünk (ki-ki a magáét, hiába erősködött perceken keresztül Ábel, hogy meghív, amivel sikerült megint kibillentenie a jókedvemből) – végül hívtam egy taxit.
Neked nem kell?– kérdeztem tőle. Á dehogy, felelte könnyedén, majd megyünk együtt.
De én Budán lakok – feleltem, mert tudtam, hogy ő pedig Zuglóban.
Ugyan – válaszolta – majd eldöntjük, hova megyünk haza.
Még jó, hogy nem kacsintott hozzá, így is elég közel voltam ahhoz, hogy felpofozzam, vagy tehetetlenségemben csak simán toporzékolni kezdjek.
Lehet, hogy nem voltam világos. Nem fogok nálad aludni, és te se nálam. Ez nem randi volt, és nem érdekelsz. Hívjak neked egy taxit?
Sértetten bámult rám. Hogy te milyen p*csa vagy! – mondta végül, látható felháborodással. Ha nem is akarsz esélyt adni, akkor ne hitegess! – fűzte még hozzá. Ezt már tényleg nem tudtam mivel kommentálni. Vállat vontam, és inkább kimentem a fagyba dideregni, mint hogy egy perccel is tovább a társaságában legyek.
Persze azóta már idősebb és tapasztaltabb vagyok. Tudom, hogy érdemes hallgatnom a megérzéseimre. Ha egy srác nem érdekel, akkor nem érdekel.
Erőltetni pedig fölösleges.