„Nincs női karakter, csak karakter van” - interjú Grecsó Krisztiánnal

Borítókép: „Nincs női karakter, csak karakter van” - interjú Grecsó Krisztiánnal Forrás: Éva magazin
Most beleolvashatsz az Éva novemberi számában megjelent interjú folytatásába!

Az egyik könyve fülszövegében ezt írják róla: „Volt elsőáldozó, néptáncos, garázsrocker, őrsvezető, kollégista. Most író, költő, az Élet és Irodalom munkatársa.” Egy újlipótvárosi kávézóban beszélgetünk férfiakról, nőkről és arról, hogy az író mindig író-e. Dudics Emese interjúja.

Meglepett, hogy őrsvezető voltál, azt hittem, inkább krónikás.

A Vígszínházban most játsszák a Pál utcai fiúk című klasszikust, amit én alkalmaztam színpadra. Készítettek erről egy nagyon izgalmas kis videót, és a színház sajtósa megkérdezte, hogy én melyik fiú lennék a csapatból. Visszakérdeztem, hogy gyerekként vagy most? Nagyon nem mindegy. Egészen furcsa visszagondolni rá, hogy én valaha kezdeményező, ötletelő alkat voltam, aki vezetett egy közösséget. A gimiben színjátszó csapatot toboroztam, próbahelyet szereztem, koreografáltam, hogy előadhassuk a drámát, amit írtam. Zenekart is alapítottam, hogy eljátsszuk azokat a számokat, amelyeket szereztem. Aggódtam ugyan, hogy ha az ember mindenbe belekap, abból semmi se lesz, de közben valahogy mindig vitt előre a lendület. Aztán amikor ebből az őszinte korszakból kiértünk, akkor valahogy elmúlt ez bennem.

Pedig most is sok mindent csinálsz, amit te fogsz össze, egyfajta brand a neved. Zenés pódiumestjeid és összművészeti műsoraid vannak, sőt, még vállalati csapatépítő tréninget is vállalsz.

Igen, de egyik dologban sem én voltam a kezdeményező. Csupán nyitott voltam mások kreativitására és tudására. Nem vagyok színpadi ember, de megpróbálok új médiumokat találni a szövegeknek. A könyvön kívül mi képes még úgy sugározni, hogy elviszi a hátán a verset, a prózát? Ilyen értelemben most már sokkal inkább vagyok csapatépítő és krónikás az őrsben, mint őrsvezető.

Az öcséddel, aki táncos, és akivel közös produkciód is van, nagyon szoros a kapcsolatotok.

Így van, ő nagyon közel áll hozzám, hála az égnek. Pedig családon belül nagyon-nagyon kockázatos dolog együtt dolgozni, mert rámehetnek kapcsolatok. De mi az öcsémmel már előtte megvívtunk néhány nagy csatát. Szerintem rendkívül sok energia kell ahhoz, hogy felnőttként átmentsd magad jó testvérré. Ahogyan ahhoz is, hogy megtartsd a barátságaidat. Onnan lehet tudni, hogy már nem vagy gyerek, hogy már nincsenek olyan kapcsolataid, amelyek öncélúak, amelyek csak azért vannak, mert te azt az embert szereted. Az emberek java részének már csak szakmai barátságai vannak. Pedig az őrzi a lélekben az ifjúságot, ha vannak olyanok az életedben, akiknek semmi köze ahhoz, hogy mit csinálsz. Egyébként nálunk az öcsémmel azon csúszhatott volna el a kapcsolatunk, hogy majdnem átment egy apa-fiú viszonyba, egy tekintélyelvű rendszerbe. Fiatal korunkban én jártam az öcsém szülői értekezleteire, és ő jobban félt tőlem, mint az anyukánktól, nekem többet füllentett, mint neki. Mint mindennek, a mi történetünknek is megvan az oka, megvan, hogy mire lehetne kenni a dolgot, ha tönkrement volna a kapcsolatunk, még csak hibásak sem lennénk. De amikor meghalt az apukánk tizenhárom évvel ezelőtt, az öcsémmel mint férfiak magunkra maradtunk, és ebben a kitisztult pillanatban azt mondtuk, hogy jaj, ne játsszuk most már azt, mintha én lennék az ő apukája. Eddig csak egy szerep volt, de most már végképp fura lenne. Akkor ezen tudatosan elkezdtünk dolgozni. Ez egyébként különös dolog, nagyon nehéz és néha erőltetettnek tűnik. Olykor egy porcikád sem kívánja, de mégis beültök valahová beszélgetni, hogy rendbe tegyétek a dolgokat. Nekünk sikerült.

Említetted, hogy szerinted a férfiak problémái több generációra vezethetők vissza.

Én tanulmányoztam a családom férfigenerációit. A nagyszüleim generációjában a férfiak nem dőlhettek ki, nem engedhették el magukat, mert abban a pillanatban meghaltak volna. Harcoltak, aztán jött ’56 és az azt követő időszak, az életük egy folyamatos háború volt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de bizonyos értelemben ez könnyebb vagy direktebb volt, ki volt jelölve az út. Nem lehetett nyafogni, mert meghaltál. Azokra a kérdésekre legalább voltak férfias válaszok. Aztán jött a Kádár-kor, és ezzel együtt megindult valami korai, erőltetett, traktoros lányos, nevetséges emancipáció, de valami mégis elkezdődött. Női munkahelyek, női közösségek, női brigádok alakultak. A férfiak világa viszont egyfajta kilátástalanságot tükrözött. Ha nem ugrálsz és nem pattogsz, akkor ott maradsz egy lábszagú nyugalomban, amibe, ha nagyon ügyesen tepersz, egy Tisza-parti faház talán még belefér, de ne akarjál karriert, ne hangoskodj. Na most az én családomban erre már nem volt a férfiaknak válasza. Úgy dőltek ki ötvenéves koruk előtt, mint valami belül elkorhadt fatörzs. Tehát az üres, lapos hétköznapok kihívásaira, már arra sem volt férfias válasz. Ez a szüleink generációja, akiktől nem tudunk valódi mintákat hozni.

Forrás: Éva magazin

A Mellettem elférsz című regényed inkább a férfiak, míg a Jelmezbál inkább a nők regénye. Íróként a férfi vagy a női sorsok izgatnak jobban?

Nagyon nehezen mertem egy gátlást elengedni, és egy női fejbe, női lélekbe belemenni. Aztán rájöttem, hogy egy bizonyos mélységben a félelemnek, a szorongásnak, a szeretetnek nincsen neme. Teljesen logikus, hogy egy karakter mit gondol és miért. Nincs olyan, hogy női próza, csak próza van, nincs olyan, hogy női karakter, csak karakter van. Embereid vannak, akik szeretik egymást és vágynak valamire. Talán a szexualitást elképzelni, az egy másik ügy.

Mindig figyelő üzemmódban vagy, hogy az élet melyik pillanatából lehet később irodalom?

Nem, én nagyon tudok civil lenni. Van olyan kollégám, akit nagyon szeretek, és szerintem nagyon jó író, de ő mindig író. Én meg úgy el tudok lazulni, úgy el tudom magam engedni, hogy abszolút eszembe sem jut, hogy ezt meg kellene írni. Lehet, hogy egy-egy pillanat belém ég, de nem az jut olyankor eszembe, hogy én író vagyok, hanem a történet kezd el érdekelni. Nekem jó így. Szerintem vannak olyan hivatások, amik mindig rajta vannak az emberen. Egy pedagógus mindig pedagógus, egy pap mindig pap. De én nagyon szeretem az olyanokat, akik, mint egy kabátot, úgy elhagyják a szakmájukat. Nagyon szeretek kint lenni, a szabadban. Amikor például télen kolbászt gyúrunk, akkor is öt rétegben ugyan, de egész nap kint vagyunk. Ez engem nagyon kikapcsol. Nagyon szeretnék egyszer egy olyan kertes házat, aminek van egy verandája, meztelen téglákkal kirakva az alja. Ez nekem be van kattanva, de hogy miért? Imádnám. Sparheltet is nagyon szeretnék. Ezek mondjuk faluhelyen nem nagy álmok, de itt eléggé nagyok.

Az ÉS-nél neked szőrös szívű leveleket kell írnod? „Köszönjük novelláját, de sajnálattal értesítem, hogy nem kerül be a lapba…”?

Sajnos igen. Állok a kapuban, és azt mondom, hogy nem, nem, nem, nem, nem! Nagyon hálátlan ez a szerep. Rossz úgy megnyitni a postaládádat, hogy mondjuk előző nap megírtál 10 visszautasító levelet, és a másnapi postával megjönnek a válaszok. Gondolhatod, hogy miket írnak vissza. De nekem sajnos ez a feladatom, nekem ott egy jó prózarovatot kell csinálnom. A hitem szerint jót. Arra nincsen recept, hogy mi a jó próza, ez nem egy olyan hivatás, ahol mérhető lenne, mi a jó, ez nem versenyfutás. Elő is fordul, hogy kételyeim vannak, sokszor kérem is, hogy küldje el az írását máshová, lehet, hogy az én készülékemben, az én humorérzékemmel van a hiba. Van is, hogy írnak, hogy máshol tetszett. Visszaírok, hogy lám, nagyon örülök.

És amikor valami gyöngyszemre bukkansz?

Az nagyon szép. Sokan vannak, akik az utcáról beesnek. Hét évvel ezelőtt, amikor odakerültem a laphoz, akkor a genderszempont még működött. Tehát nekem pozitív diszkriminációval figyelnem kellett arra, hogy legalább havi lebontásban úgy épüljön fel a próza rovat, hogy abban női szerzők is legyenek. Ma már nincs genderkérdés. Nagyon sok tehetséges nő van, olyan sok a női szerző, hogy nem kell már ezzel foglalkoznom. Ez nagyon jó dolog. A fiatalok között pedig éppen megfordult az arány, ott sokkal több a lány, és tehetségesek, jók. Egyébként mégis hogy lenne? Ha a bölcsészkaron tíz hallgatóból kilenc lány, akkor ki írna? Logikus. Ez már nálunk is lecsapódott, el kellett hozzá telnie 15-20 évnek. Meg is látszik a trendekben. A mostani rövid próza kifejezetten rövid szövegekre épül, tömör, érzékeny, szinte költőien szép szövegek, az érzékelésre, a befogadásra, a létre, a szagokra, a színekre, a textúrákra koncentrálnak. És szerintem ennek igenis van köze ahhoz, hogy kik azok, akik ezeket a szövegeket közvetítik: bizony nők.

Tényleg Spiró György lakásában laktál egy évig?

Még tovább is. Hát igen, Gyuri segített a Pestre költözésben is, meg utána a válásom idején is ott laktam az üresen álló lakásában. Pont most voltam ott fönt megint. Épp dedikáltunk a Pozsonyi Pikniken. Mondom, Gyuri, nálad van a kulcs? Felmennék mosdóba. Jó kis lakás.