Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

„Az a két évvel ezelőtti péntek úgy robbant fel az életünkben, mint egy földbe rejtett taposóakna. – Kirúgtak – csak ennyit mondott Dani a telefonba. Éppen ebédeltem, s először azt hittem, rosszul hallok. Délután, amikor már egy kávézóban ültünk, és a férjem elmesélte a részleteket, még akkor is azt hittem, hogy itt valami tévedés van, az egész nem igaz. Pedig igaz volt. Aznap délelőtt igazgatósági ülésen jelentették be, hogy eladták az egész cégbirodalmat, az új tulajdonos pedig a maga embereivel akarja folytatni a munkát. Nem számított, hogy addig Dani volt a cég egyik legfontosabb embere, motorja. Az első sokk után még nevettünk az egészen, sőt, Dani úgy fogta fel, hogy éppen ideje volt váltani, márpedig ha nem rúgják ki, ő magától meg nem mozdult volna. 48 éves, talán pont jókor is jött ez az egész: húsz évet lenyomott a cégnél, ideje újat próbálni.”

Aknamezőn

Dani mindenkit felhívott az egykori partnerek közül, régi kollégákat, akik valamelyik magáncégnél dolgoztak azóta, és bejelentkezett, hogy szabad lett, vihető. Eleinte mindenhonnan a mélységes döbbenet és részvétnyilvánítás érkezett, meg persze az ígéretek: hogyne, öregem, persze hogy kellenél, mindent megteszek. Teltek a hetek, aztán a hónapok, de az ígéretek csak nem akartak kézzelfogható valósággá változni. Dani a dacosan hallgató telefon mellett ülve is hitt abban, hogy a neve, az eredményei nem tűnhetnek el egyik napról a másikra a süllyesztőben – de a telefon konokul hallgatott.

Az első néhány hét után kiszámolták, hogy ha kicsit visszavesznek a korábbi életvitelükből, Éva keresetéből kijönnek addig, amíg Dani nem helyezkedik el. Ráadásul a kirúgás előtti nagy partik, baráti összejövetelek, kiruccanások is elmaradtak, de nemcsak azért, mert nem akartak erre költeni, hanem azért is, mert a nagy társaságból feltűnően kevesek keresték a barátságukat. „Én is úgy láttam már akkor, mint Dani, csak nem akartuk kimondani: azoknak, akik továbbra is benne voltak a forgásban, kínossá vált találkozni 
a munka nélkül maradt Danival. Néhány közelebbi baráttal persze tartottuk a kapcsolatot, de fél év eltelte után Dani már nem volt a régi. Nem beszélt a munkáról, ahogy régen mindig, elfogytak az ötletei, nem lelkesítette semmilyen téma. Szinte alig nyitotta ki a száját, helyette annál többet ivott. Ilyenkor aztán napokig annyira rosszkedvű volt, hogy megfordult a fejemben, el kéne vágni az összes korábbi szálat, ha ezek a találkozások így megviselik. De nem szóltam, igyekeztem felszítani Dani érdeklődését, nem akartam hagyni, hogy az egyre növekvő unalom és a mellőzöttség érzése elhatalmasodjon rajta.”

Dani egy idő után félretette a korábbi büszkeségét és sorra felhívta mindazokat, akiktől ajánlatot várt – de nem kapott jó híreket. Volt, aki kerek perec megmondta, hogy nincs felvétel, nem tehet semmit, és volt, aki ködösített, alkalmas pillanatról, túlképzettségről beszélt. A hirdetésekben persze kerestek jó közgazdászokat, Éva rá is vette Danit, hogy jelentkezzen ezekre az állásokra, de annál tovább sehol sem jutott, hogy néha behívták egy-egy interjúra. Ám mindenhonnan azzal a válasszal ment haza: köszönjük, majd értesítjük.

Egyre lejjebb

Az első hónapokban még mindent megtett, hogy értelmesen töltse el a napokat: futni és úszni járt, rengeteget olvasott – főleg külföldi szakirodalmat –, hogy frissen tartsa a tudását és az agyát, később azonban ezeket is elhagyta. Az internet elé már csak online pókerezni ült le, sokszor úgy, ahogy az ágyból kikelt reggel, és csak dél körül vette rá magát a borotválkozásra és a felöltözésre. Minek? – kérdezte Évától, amikor az asszony szólt emiatt. „Megijedtem, amikor azt láttam, hogy Dani kezdi magát elhagyni. Ráadásul az én felelősségem sokkal nagyobb lett, csak az én keresetemből éltünk, pluszmunkákat vállaltam, sokszor még otthon is dolgoztam.”

Dani pedig egyre furcsábban viselte az estéket. Már nem kérdezte ki a hazaérkező Évát, hogy telt a napja, köszönés után visszaült a tévé vagy a számítógép elé, és ingerülten válaszolt, amikor Éva arról kérdezte, mit csinált egész nap. Számonkérésnek érezte a kérdést, mégis mit csináltam volna, semmit, tudod, munkanélküli vagyok, értéktelen ember, aki nem kell senkinek – mondta ilyenkor dühösen, Éva pedig alig tudta a sírást visszatartani.

„Magam sem tudtam, milyen érzések kavarognak bennem: egyrészt nagyon sajnáltam a férjemet, meg is értettem az idegességét és a növekvő depresszióját, másrészt rémülten láttam, hogy kezdi feladni, már nem akar változtatni a helyzeten. Közben azt is éreztem, hogy szinte haragszik rám, amiért nekem van dolgom, van munkám. Egyre kevesebb időt töltöttünk együtt, tény, hogy én is kevesebbet tudtam figyelni rá. Volt, amikor Dani napközben felhívott, de éppen nyakig voltam valamiben, nem értem rá, mondtam, hogy majd otthon beszélgetünk, most rohannom kell. Erre sértődötten lecsapta a telefont, otthon pedig nekem esett: a nagyságos asszony már olyan fontos ember, hogy nincs három perce sem a párjára? Hamarosan ott tartottunk, hogy nyíltan féltékenykedett mindenre: arra, hogy reggelente elmegyek, hogy dolgom van, hogy sikereim vannak. Ha később értem haza, sokszor hajnalig gyötört olyan kérdésekkel, hogy valljam be, kivel voltam ennyi ideig, nyilván hogy összeszűröm a levet valakivel, azért járok későn haza. Egy idő után már sehová sem tudtam elrángatni, kimozdulni sem akart a lakásból – nem akart embereket látni, nem akart beszélgetni, nem akart moziba menni.”

A második év végére Éva már alig ismert magára a tükörben. Daninak közben sikerült elcsípnie egy-egy projektet, ez pár hetes elfoglaltságot jelentett. Ilyenkor majdnem olyan volt, mint régen, bár kegyelemkenyérnek nevezte ezeket a megbízásokat, amiket egy-egy régi baráttól kapott, szánalmas gesztusnak. „Sok éjszakát végigvirrasztottam, azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, kiszálljak vagy kérjek külső segítséget. Daninak is megpendítettem, de hallani sem akart sem pszichológusról, sem semmiféle tanácsadóról. Nem mertem lépni, attól féltem, ha kiszállok, teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, hiszen rajtam kívül senkije nem maradt. De közben láttam magamat is, ahogy egyre jobban őrlődöm és szinte belepusztulok a boldogtalanságba.”

Pár hónapja egy hatalmas veszekedés után Éva ultimátumot adott a férjének: vagy elkezdenek együtt pszichológushoz járni, vagy elválik. Mert ha a férfi önbizalma nem áll helyre, akkor biztosan nem talál munkát és biztosan kinyírja a maradék életüket. Dani megijedt, egy csapásra kijózanodott és beleegyezett a terápiába.

Most itt tartunk. Kerestek egy jó nevű pszichológust, járnak hozzá együtt, s mind a ketten fegyelmezetten tartják magukat az elhatározásukhoz. Még nem látszik az alagút vége, Daninak nem lett hirtelen munkája, de otthon már sokkal nyugisabb a légkör, s az is lehet, hogy Dani belekezd valami egészen új dologba. Visszatért a sportoláshoz, jár úszni, futni, s beiratkozott egy masszőrtanfolyamra, mert úgy érzi, van hozzá tehetsége, s mindig is szívesen foglalkozott emberekkel. A végén még Éva is sokat profitálhat ebből a fordulatból!