Vekerdy Tamás pszichológus saját rovatot indított az Éva magazinban: ha szeretnél tőle többet olvasni, vedd meg a legfrissebb lapszámot! :)

Hajnalban indulunk Budapestről, Amszterdamban átszállunk, és amikor megérkezünk Bostonba, ott dél van. Kedves vendéglátónk hazafuvaroz, megcsodáljuk mindenütt a szép pázsitot, a nagy fákat, és hogy sehol nincsenek kerítések. Úgy döntünk, vendéglátónk tanácsára is, hogy rövid hanyatt fekvés után kimegyünk a szabadba és majd csak este (az itteni este) fekszünk le, hogy lehetőség szerint elkerüljük a jetlaget, a repülés és az időeltolódás okozta fáradtságot.

Fruzsina Wellesley-be autózik velünk, egy híres lány-college campusára – hatalmas fák, dombok, tó, sokféle szép épület, éppen tanév vége van, a lányok csónakáznak, heverésznek, napoznak. Henry és Pauline Durant a 19. század végén a nők magasabb képzésének elkötelezettjei voltak, és nagy alapítványt tettek, hogy ez a college (ahol többek között a híres külügyminiszter, Madeleine Albright és Hillary Clinton is tanult) létrejöhessen. (Sok szép japán, kínai, maláj és fekete lányt is látunk itt a fehérek között.) Itt találkozom először az amerikai adakozókedvvel, amit később még sokfelé látok, hatalmas múzeumok és más középületek is így jönnek létre, egyvalaki tesz egy nagy (nagyon nagy) alapítványt, és akkor még csatlakoznak több százan (ezren) a maguk kisebb, de persze nem jelentéktelen összegével. Itt jött létre a vidék első pszichológiai laboratóriuma 1891-ben.

Itt sincs semmiféle kerítés vagy kapu a campus körül, bárki bejöhet és sétálhat, heverészhet a dombokon, megnézheti az épületeket, köztük a „minden vallásnak” kis imaszobát, kápolnát biztosító templomot is.

Óriási Hokuszai-kiállítás van Bostonban. (Kacusika Hokuszai [1760–1849] a valószínűleg legnagyobb japán festő és grafikus.) Sok száz Hokuszai-mű nyűgöz le eredetiben; a mozdulatok, a végtagok, nyakak tartása, a test (hátra)dőlése, a „hullámzás” az alakos képeken, ritmus, lüktetés, valamiféle belső megtekeredés, a ruhák hullámzása-omlása, az arcok és tűhegyesen kipoentírozó tekintetek olyan érzéki élmények, amelyektől a belső érzékelés alig tud elszakadni. Nem csak a hullámok hullámoznak és lüktetnek ezeken a képeken, és nem csak a táj; valamiféle belső dobogása van a vonalak ritmikájának, mint amilyen a Bach-zene egyenletes lüktetése. És aztán az egyik falon elolvasom és most csak fejből idézem Hokuszai szövegét, amely valahogy így szól: „Hatéves koromtól rajzoltam. Tizennégytől tudtam, hogy festő akarok lenni, huszonegytől már sikereim voltak, de ötvenéves koromra jöttem rá, hogy mi az, hogy festeni, és elhatároztam, hogy megtanulom; hatvanra már valamire vittem, hetvenéves koromra már amit akartam, majdnem sikerült, de túl kellett haladnom a hetvenkettőt, mire madarakat és bogarakat már tudtam festeni. Nyolcvanra talán majd megelevenednek, kilencvenre biztosan, mire száz leszek, már embereket is újra festhetek, és mire száztíz, már ők is megelevenednek majd. Kívánom mindenkinek, aki meg tudja érni ezt a szép kort, tartsa mindezt – az elkeseredés óráiban – szem előtt.” (A mester nyolcvankilenc éves koráig élt.)

Képei az eredetik gyönyörű színeiben, óriásiban megjelennek a falon kivetítve is a kiállítótermekhez vezető úton, és ez nem vesz el semmit a finomságukból.

Amerika – Boston – nemcsak fogadja és befogadja a legnagyobb japán mestert, hanem kongeniálisan teremti meg környezetét, nem sajnálva a pénzt a világ minden tájáról összegyűjteni (és biztosítani!) az eredetiket. Nagy tömegek hullámzanak a nagy termekben, de jól elfér mindenki és a képeket is jól meg lehet nézni. Az egészen piciket is, mert ilyenek is vannak.

Hokuszai itt itthon van.

És bennem is.