Be kell vallanom, több mint két évtizedes közoktatási pályafutásom alatt egyetlen dologban tudtam kiemelkedőt alkotni, ez pedig a puskázás volt. Nem vagyok rá büszke – na jó, egy kicsit mégis –, de tényleg roppant kreatív voltam a meg nem engedett eszközök használatában.

Elég korán rájöttem ugyanis, hogy a puskázás az egyetlen módja annak, hogy bármi sikerélmény érjen az iskolapadban. Nagyjából az általános iskola másodikjában buktam le először, amiért a német szótárfüzetből próbáltam kilesni a szódolgozat megoldásait. Naiv és rutintalan pályakezdő voltam: azt hittem, attól, hogy én nem látom jól a padban elhelyezett füzetemet, az tényleg nem látszik, sőt igazából láthatatlan és csak az én retinám tudja érzékelni. Azzal az apró, de nem elhanyagolható ténnyel nem számoltam, hogy a rendszerváltás előttről jól ismert kis ülőalkalmatossággal összehegesztett munkafelületek közt ültünk, amelynek tároló részére tökéletes rálátás nyílt a tanári asztalról. Ha valami igazán pozitívat kell említenem a magyar oktatási rendszerről és arról a pedagógusról, aki a palotabozsoki általános iskola 10 fős tantermében fülön csípett valamikor 1992 tájékán, akkor az az, hogy nem sikerült annyira megaláznia, hogy elvegye a kedvem a további próbálkozásoktól.

A cikk folytatódik a szeptemberi Éva magazinban!