Zacher Gábor: „Egymillió alkoholista él Magyarországon”

Borítókép: Zacher Gábor: „Egymillió alkoholista él Magyarországon” Forrás: Europress
Zacher Gábor toxikológus, igazságügyi szakértő, közismert és származása révén igazolt csokoholista nem édeskedik, nem maszatol, nem hiteget. Ha megkérdezzük, megmondja. Sorolja a tényeket, citálja a statisztikákat, osztja a tanulságokat. Hozzászoktunk egyenességéhez, magabiztos szakértelméhez. Kikérjük a véleményét, szent rettenettel hallgatjuk intő történeteit, isszuk a szavait.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Igaz az, hogy a harmincas, negyvenes éveikben járó nők egyre többen alkoholizálnak, vagyis rendszeresen iszogatnak?

Így van.

Vázoljunk fel néhány tipikus élethelyzetet, amelyekben könnyű belecsúszni az alkoholfüggésbe!

Iszik a nő, mert egyedül van. Mert van egy sikeres élete a munkahelyen (ami nagyon gyakran látszatsiker és látszatfény), sokat keres, megbecsülik, csillog-villog. Csinos, ápolt, korához képest még bőven olyan állapotban van, hogy férfiúi „fogyasztásra” abszolút alkalmas. Gyereke már van (ebben a korban még körülbelül 5–13 éves formák), és mindezen körülményt figyelembe véve borzasztó nehéz az a fajta párválasztás, hogy igazán nőnek érezze magát egy kapcsolatban.

És erre inni kell?

Az alkoholnál jobb feszültségoldó nincsen. Gondoljuk csak el, ha például az illető hölgy mondjuk felső- vagy középvezető, akkor ez felelősséggel jár együtt, döntéseket kell hozni, emberek sorsa fölött rendelkezni, nagy pénzeket kockáztatni. Ettől aztán az ember nem úgy megy haza, hogy amikor kilép a munkahelyéről, akkor egy kapcsolóval átkapcsol az „anya üzemmódba” este hattól kilencig, utána meg átkapcsol „szerető üzemmódba” és a férjénél teljesít. Ez nem megy.

Éjféltől sem kapcsol át automatikusan „alvó üzemmódba”, hanem ott motoszkál a fejében még egy csomó dolog, amitől nem tud szabadulni, és ilyenkor beköszön egy kis esti ellazító. Nem berúgás, erről szó sincs, hisz másnap ott kell lenni szépen, fényesen, felöltözve, kisminkelve, mosolyogva, szóval csak annyi, hogy el tudjon tőle aludni, esetleg egy kis altató még rágördül pluszban. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló.

Maga amúgy sem az a csodálkozós fajta…

Aztán van egy másik merítés is – ezek a hölgyek valószínűleg kevésbé olvassák ezt a magazint –, akik élnek a saját kis pszichoszociális gettójukban, ahol van egy alkoholbeteg párjuk, és az asszony szintén elkezd inni, talán még nyugtatókat is szed. Ők az alacsonyan kvalifikált réteghez tartoznak, akiknek se múltja, se jelene, se jövője. Életromokon tengődnek: mit várunk tőlük? Marad nekik az üveg meg a tabletta és a kettő kombinációja. És ezzel tök jól megoldódnak a problémáik. Ez utóbbi megjegyzés erős idézőjelben.

Forrás: Éva magazin

Alkoholbeteggel élni, totális egzisztenciális kilátástalanságban, az dráma. Most maradjunk az „úri huncutságoknál”. Tényleg, mi a baj azzal, ha esténként egy kis rásegítéssel lazul a nő?

Relatív, hogy baj-e. Neki akkor éppen nem. De lehet, hogy másnak igen, aki ezt látja, és a történet részese. Egy idő után pedig nem tud kijönni a mókuskerékből, nem tudja megoldani a problémákat, nem tudja véghezvinni, amikbe belefog. Csalódást okoz magának és a környezetének. Nem kocsmatöltelék lesz, nem erről szól az ő sztorija, és nem az esténkénti egy pohár a baj, hanem az, ha ez az életének a részévé válik. Napközben persze nem iszik, mert jelen kell lenni, észnél kell lenni, és ha odáig süllyed, hogy nappal is kortyolgat, akkor már nyilvánvalóan nagyon nagy gáz van. Este viszont tök automatikusan csusszan az üveg, cuppan a dugó, és ha ez masszívan beépül az életébe, az már alkoholizmus. Nem az az ismérv, hogy megiszik fél liter vodkát naponta, ilyen is van, természetesen nőben is, nem a mennyiségtől válik valaki alkoholistává, hanem a megszokástól.

Valamire rá kell szokni.

Persze, tele vagyunk függőségekkel. De miért nem szedi inkább össze magát az a nő, és megy el lazulni egy fitneszterembe?

Nem berúgás, erről szó sincs, hisz másnap ott kell lenni szépen, fényesen, felöltözve, kisminkelve, mosolyogva, szóval csak annyi, hogy el tudjon tőle aludni, esetleg egy kis altató még rágördül pluszban. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló.

Most ki kérdez, maga vagy én? Jó, válaszolok. Mert az nehéz, mert fárasztó, mert a gyerekekre is kell idő, mert örül, ha egyszer hazaér.

Meg azért, mert a könnyű örömszerzés a legjobb az ember életében.

Miért, nem az?

Dehogynem. Tessék belegondolni, egy nő mit dolgozik azon, hogy egy vasárnapi ebéddel örömet szerezzen a tízfős családnak. Ennek az édes-keserves terhe általában a hölgyekre szokott hárulni, és ennek a megtervezése, a hozzávalók listájának átgondolása, a bevásárlás, a piac, majd a konkrét kivitelezés (reggel felteszi hatkor a marhahúslevest, mert sokáig kell főnie, hogy megpuhuljon, krumplit hámoz, zöldséget pucol, húspácolás stb.) – mindez beletelik szerintem legalább 10 órába. 10 óra munka! Cserébe nagy öröm lesz, amikor ott ülnek az ebédnél, dicsérik az ételt, mindenki elégedett, beszélgetünk, tök jó. Majd amikor mindenki dugig ette magát, üresek a tányérok, akkor üveges tekintettel, belazulva néznek ki a fejükből. Ugyanezt a jóleső, elégedett, kicsit elüvegesedett állapotot el lehetne érni ennél a tíz embernél mondjuk öt darab spanglival. Könnyű, azonnali öröm, energiabefektetés nélkül. Ugyanaz?

Forrás: Europress

Persze hogy nem.

A könnyű örömszerzés előtérbe került. Könnyebb meginni pár pohár bort, mint nulla fokban lemenni edzeni, izzadni, majd otthon elégedetten feltenni a lábat, és úgy nézni ki a fejünkből, azt érezve, hogy tettem magamért és jól zártam a napot.

Van, aki meg minden más helyett is inkább sportol, és „hagyja a dagadt ruhát másra”.

Az megint a ló túloldala, ha minden mást félretesz, gyereket, férjet, munkát hanyagol, és valami helyett sportol. Persze aki meg tudja venni a napi rutinszolgáltatásokat – bejárónőt, bébiszittert, takarítónőt alkalmaz –, az jól teszi, ha megteszi. Ha belegondolok abba, hogy hetente mosás, és csak egy férfinél összejön 6-7 ing, ugyanannyi póló, annak a kivasalása mennyi idő!?

Szeretem, hogy ilyen időtudatos az úgynevezett női munkákkal kapcsolatban. Egy család heti vasalnivalója ágyneművel együtt 2-3 óra.

Na. Jobb lenne, ha ezt valaki megcsinálná, és ezalatt maga tud szellemi értéket termelni, mondjuk, megír egy cikket, és ezzel megkeresi a szolgáltatás árát, ráadásul még pozitív szaldóval zárhat.

Meg az elismerés, a fontosság, de legfőképpen az értelmesség érzése.

Igen, mert nem a tévét kellett közben nézni. Ráadásul úgyis lemarad a jó részekről, hisz vasalás közben nem lehet tartósan filmet nézni, mert leég a ház. Vannak, akik megengedhetik, hogy vegyenek maguknak szabadságot, és aztán azzal kedvükre élnek. Ez persze ugyanúgy rétegkiváltság, mint a magánegészségügyi szolgáltatás. Ott időre megyek, nem állok be a sorba, megveszem a rám szánt időt meg a korszerű technológiát. Nem elítélendő. Tetszik nekem, ha valaki felméri a lehetőségeit, és tudatosan szervezi az életét.

Elmenni a maga rendelőjébe és jelezni, hogy baj van, az a tudatosság utolsó esélye lehet.

Ez a nőknek jobban megy, ezt kijelenthetem.
A kezeltek száma a betegkódok alapján becsült adatok szerint körülbelül kétszázötvenezer nő és hatszázötvenezer férfi. Ennyi alkoholista van Magyarországon. A segítségkérők nemek szerint fele-fele arányban oszlanak meg. Magyarán, a nők hamarabb kérnek. Ennek megvan az oka: belenéz a tükörbe és lát valamit, egy kicsit felpüffedt arcot, elváltozásokat. A pasiknak ez kevésbé piszkálja a hiúságát.

Este viszont tök automatikusan csusszan az üveg, cuppan a dugó, és ha ez masszívan beépül az életébe, az már alkoholizmus. Nem az az ismérv, hogy megiszik fél liter vodkát naponta, ilyen is van, természetesen nőben is, nem a mennyiségtől válik valaki alkoholistává, hanem a megszokástól.

Mire számíthat, kitől kérhet segítséget, aki felismerte, hogy egyedül nem bír a démonjaival?

Kérhet félprofi amatőröktől, az Anonim Alkoholisták egymást segítő, jól felépített, megbízhatóan működtetett rendszerétől. Ott egy tizenkét lépcsős programon megy végig, ez a módszer Amerikából indult, és mostanra már gyökeret vert itthon is. Kérhet és kaphat segítséget az Állami Egészségügyi Ellátó Központtól, az addiktológiai ellátórendszertől akár járó-, akár fekvőbetegként, ez utóbbi általában előjegyzéssel működik. Furcsán is néznek a betegek, amikor azt mondom nekik, hogy rendben, 8 nap múlva felveszem (hacsak nem fenyegetően ordít róla, hogy kárt tehet magában, ha elengedem). Ilyenkor azt kérdezik kétségbeesve, hogy addig mit csináljanak? Mióta is iszik? – kérdezem. 8 éve, de 2 hónapja nagyon intenzíven. Nos, akkor az egészsége nem ezen a pár napon múlik. 8 nap múlva pedig bekerül az osztályra. Általános kivizsgálással, fizikai és mentális állapotfelméréssel kezdünk. Indul az elvonódás, tehát hiányállapota lesz, kis reszketés, izzadás, amit gyógyszerrel lehet kezelni. Az első 3-4 nap csak a testről szól. Aztán jön egy komoly pszichoterápiás rész, újabb gyógyszerek, amelyek már nem az akut segítségnyújtásról szólnak, hanem antidepresszánsok, antipszichotikumok, hangulatstabilizáló megoldások.

Forrás: Europress

Muszáj gyógyszerezni?

Nem jó szenvedni hagyni a pácienst, amikor van rá orvosság. Az nem megoldás, amit a könnyen ítélő nép hangja sugall, hogy megérdemli a gyötrelmeit, legalább lesz bűntudata, ő választotta, rohadjon meg, ráadásul az én pénzemen ne gyógyítgassák az ilyeneket. A szolidaritás alapú társadalmi rendszer pedig már csak ilyen. Mindenki fizet, és az kapja az ellátást, aki beteg lesz. Vannak rövid, jól működő kognitív terápiás programok is, melyek során szembesítem a helyzetével. Kínálok alternatívákat, és van választása, dönthet, és nemcsak farmakológiai, hanem táplálkozással, mozgással, életmód-változtatással bejárható kivezető utak is léteznek.

Mennyire sikeresek a programok?

Többnyire eljuttatnak legalább időleges absztinenciához. Hatvan–hetven százalékos a visszaesés. Jön a feszültség, felrémlik, hogy a múltkor segített az ital. Most is fog. Másnap is, de a harmadik napon már nem, ám akkor már muszáj inni, követeli a szervezetem.

Nem szokta úgy érezni, hogy az emberiség reménytelen eset?

Vannak pozitív történetek. Van olyan betegem, aki már 15 éve nem iszik, előtte meg minden éjszaka kétszer felkelt vedelni. Büszke rá, hogy tiszta, és lehet is! Amúgy meg, megint mondom, nincs mit csodálkozni. Ilyen az emberi természet. Gyarlók vagyunk. A lényeg, hogy ami szemét felgyűlik, ami korlátoz, ami elavult, azt el kell lapátolni. Merjünk szembenézni önmagunkkal, merjünk változtatni, és lapátoljunk szorgalmasan, mert különben betemet, és alatta maradunk.

Volt, hogy magának kellett valamin drasztikusan változtatnia?

Körülbelül húsz éve, amikor a gumiallergiám eluralkodott, nem tudtam kesztyűt húzni a műtétekhez, így a traumatológus-baleseti sebész szakmámat fel kellett adnom. Utólag pozitívan jöttem ki ebből, de akkor vége volt a világnak, hogy nem tudom csinálni, amit szeretek. Aztán találtam mást, és a toxikológia-sürgősségi ellátás teljesen betölti az életemet, sőt, úgy gondolom, jobbat, többet tudok adni a betegeimnek így, mintha ott maradtam volna.

Szokott „bűnözni”? Szokások, függőségek? Valami, amit abba kellett hagyni, amiről le kellett mondani?

A dohányzás, a csokoládé, a futás már régi ügyek, mindenki tudja rólam. Színházba nagyon szeretek járni. És van úgy, hogy élvezem a semmittevést. Felkeljek? Ne keljek? Nem kelek, és olyan jó néha odarogyni a tévé elé, és megnézni huszonhetedjére a Mamma Miát, vagy öt részt egy sorozatból, együltőben. A Walking Dead így jött be az életembe. Most már tudatosan nézem. Várom az új évadot.

Rászokott!

Abszolút. Nagyon jó. Abbahagyni, lemondani nemigen szoktam, megvan minden jó és rossz szokásom, megtanultam együtt élni velük, esendő vagyok én is.