„Kúsztam harminc méteren át növényszárak között, ahol már a metszőolló sem segített, csúsztam húsz métert meredek patakparton, menekültem harci hangyák elől (hiába), bugyborékoltam a mocsárban hason fekve és imádkozva, hogy a vad darazsak ne öljenek meg." Dr. Csatádi Katalin fél évet töltött Kongóban, és a bonobókat kutatta. Aztán beszámolót írt róla az Éva 2009. szeptemberi számába. A teljes cikk kattintás után olvasható.

--pagebreak--

Négy hónappal ezelőtt egy tízszemélyes kisrepülő utasaként átrepültem a Kongói Demokratikus Köztársaság szívében található Salonga Nemzeti Park felett, ahonnan hat hónapos kutatói kiküldetésről tértem haza. A célom az volt, hogy etológusi karrierem építgessem, de az őserdő közepén töltött fél év elteltével váratlan helyzetben találtam magam.
Afrikából hazaérve ugyanis ráébredtem, hogy segíteni szeretnék, de már nemcsak az állatoknak, ahogy korábban gondoltam, hanem a természetnek, az embereknek is. A Jane Goodall Intézet magyarországi szervezetével sikerült egy olyan projektet létrehoznom, amely mobiltelefon-újrahasznosítással segíti gorillák és más, Kongóban élő állatfajok túlélését, és munkát ad a helyi embereknek. Ez az írás arról szól, hogyan jutottam el idáig.
2008 augusztusában a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet (MPI), a világ egyik vezető főemlőskutató intézete tudósaival Kongóba utaztam, hogy fél éven keresztül a csimpánzokhoz nagyon hasonló, de náluk sokkal kevésbé ismert bonobók viselkedését tanulmányozzam. Nem véletlen, hogy a bonobók a legkésőbb felfedezett emberszabásúak. Egészen a 20. század közepéig nem is tudtunk létezésükről, a bonobók ugyanis kizárólag a Kongói Demokratikus Köztársaság legsűrűbb erdeiben élnek, ahol a combig érő mocsarat kusza, tüskés liánok szövik át, és ahol a másodlagos erdők csak elefántok kitaposta úton járhatók. Kúsztam harminc méteren át növényszárak között, ahol már a metszőolló sem segített, csúsztam húsz métert meredek patakparton, menekültem harci hangyák elől (hiába), bugyborékoltam a mocsárban hason fekve és imádkozva, hogy a vad darazsak ne öljenek meg. A szitkozódások, könnyek és kínok már a feledés homályába merültek, de a szép emlékek megmaradtak: hadd meséljek hát erről a fél évről.

Szexközpontú matriarchátus
Bár a csimpánzokról régóta köztudott, hogy legközelebbi rokonaink, azzal csak nagyon kevesen vannak tisztában, hogy a bonobók rendszertanilag ugyanolyan közel állnak hozzánk. Genetikai állományunkban mindössze 1,3 százalék különbség van, más szóval génjeink közel 99 százalékban azonosak a két emberszabásúéival. A bonobókat úgy kell elképzelni, mint törékenyebb felépítésű csimpánzokat, a két faj közötti lényegi különbség azonban nem a testalkatukban rejlik, hanem szociális életükben. A bonobó azon kevés főemlősfaj egyike, amely matriarchális társadalomban él. Minél idősebb egy nőstény és minél több utódja van, annál magasabb rangú, következésképp 20–30 éves matriarchák állnak a csoportok élén. 
A bonobó nőstények élete eleinte nem könnyű, mert 7-8 éves korukban, amikor szülőcsoportjuktól új csapatba vándorolnak, a rangsor legaljára kerülnek, s onnan keresik az idősebb nőstények társaságát és barátságát. Kurkászást kezdeményeznek a pótanyákkal, játszanak kölykeikkel, így próbálják a státuszukat erősíteni, amit azonban csak az első saját kölykük születése alapoz meg.
A csimpánzok és a bonobók között talán a legismertebb különbség a csoportbeli agresszió mértéke. A csimpánzok a konfliktusokat többnyire verekedéssel oldják meg, a bonobók viszont problémás helyzetekben – ha fölfedeznek egy érett gyümölcsben különösen gazdag fát vagy ha viszály támad a csoportban – inkább szexuális aktust kezdeményeznek, mely nemcsak a hím-nőstény, de az egynemű kapcsolatot is magában foglalja. A bonobószex célja ugyanis nem kizárólag a szaporodás, hanem a feszültség levezetése vagy egyszerűen az örömszerzés.
A szárazon leírt tényeket a terepen rendkívül mókás szituációkban éli meg az ember. Egy időben például csapatunkhoz szegődött egy fiatal nőstény – Pincsinek neveztük el –, akiről a hímek nem tudták levenni a szemüket. Egyszer Pincsi egy vékonyabb ágon ült. Fölötte is, alatta is kapaszkodott egy-egy hím, a domináns hím pedig a közelben várt a földön, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy megakadályozza, ha valamelyik hím párzani próbálna a kis nősténnyel. Persze nekik ez volt a céljuk és az alul lévő fiatal hím egyre följebb kúszott, „fütyörészve”, vagyis jelezve, hogy ő nem akar semmit sem Pincsitől. Amint felért hozzá, azonnal párzani kezdtek. Itt fogyott el a domináns és a másik hím türelme, visítva odarohantak, hogy szétválasszák őket. A kis hím szűkölve leugrott a kislányról – és ami ezután történt, az nagyon jellemző a bonobókra: mindhárom anya sikítva felviharzott a fára, hogy érvényesítse a saját fia párzási jogát. Nem tudom, ki került ki győztesen a vitából, csak annyit láttam, hogy hamarosan kollektív kurkászásba és rövid szexbe kezdtek az anyák.

Orvvadászok
Bár időnk nagy részét a bonobók tanulmányozásának szenteltük, sikerült a helyiekkel is találkoznunk, sőt szilveszterkor bementünk a kutatási területhez legközelebb – 20 kilométerre – eső faluba.
Fantasztikus volt az a két nap, amely folyamatos énekléssel, tánccal, dobolással, tapsolással telt. Hatalmas tábortüzeket gyújtottak sötétedés után, ezeket táncolták körbe saját énekük ritmusára. Adalok kikunduul voltak: nem tudtam csatlakozni, pedig boldogan tettem volna. Mindenki ott volt, kicsi és nagy, férfi és nő. Még egy csecsemőt is a hátamra kötöttek, ami a gyerekhordás technikáját nem ismerve kissé lelassított, de boldoggá tett. Ha leültem, tucatnyi kis fekete gyerek sereglett körém, és mindenkinek egy célja volt: hogy a hajamat befonhassa. Kikunduul perlekedve löködték egymást odébb, a legszerencsésebbek (-erőszakosabbak?) az ölembe telepedhettek…
A végtelenségig sorolhatnám a történeteket, ám az a szomorú tény, hogy a kutatásokat mind nehezebbé teszi az egyre jobban terjedő illegális vadászat. Itt fekszik egész Afrika legnagyobb nemzeti parkja, a Salonga Nemzeti Park, melyben – noha törvényben védett természeti terület és a világörökség része – orvvadászok garázdálkodnak! Húsz évvel ezelőtt még a bonobókra, legközelebbi rokonainkra (sőt egyes hiedelmek szerint őseinkre) vadászni többé-kevésbé tabunak számított a helyi lakosok körében, de ezzel manapság már nem törődnek a bozóthús-kereskedelemből élő illegális vadászok. A tudományos projekteket végző szervezetek – így az MPI – igyekeznek a természetvédelmet és a helyi lakosok oktatását minél nagyobb mértékben és minél több formában támogatni. A kutatók évek során felhalmozott tudása nagyban elősegíti a fajvédelmi programokat, de az ország lakóinak segítsége elengedhetetlen a bonobók és a sok más lenyűgöző afrikai állat- és növényfaj védelméhez.
És a helyiek segíteni akarnak. Nekik az orvvadászat ugyanakkora probléma, ha nem nagyobb, mint a természetvédőknek. Több helyi is mesélte, amikor együtt dolgoztunk az erdőben, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt hemzsegett a terület a vadtól, ma pedig hosszú kilométereket kell gyalogolnia annak, aki vadászni akar. Mert tévedés ne essék, a helyiek természet adta joguk szerint igenis vadásznak a szülőfalujuk körüli erdőben, de csak annyit, amennyire nekik, gyerekeiknek és öreg szüleiknek szükségük van. A húst rögtön füstölik, hiszen a trópusokon csak a friss az ehető, a félnapos „dög” már használhatatlan. Nem könnyű az emberek élete Kongóban, ahol ötkor kel a nap és rá tizenkét órára, ötkor már le is nyugszik. A falvakban nincs elektromosság, nincs televízió, nincs rádió. 
A helyiek maguknak teremtenek szórakozást, a falut járva lépten-nyomon látni asszonyok körében táncoló, tapsoló, éneklő gyerekeket. Iskolába minden gyerek jár, de középiskolába csak a tehetősek jutnak el, a legtöbben a falu elemijén nem jutnak túl.

A gorilla éve és a koltánbányászat
Amióta három hónappal ezelőtt hazaérkeztem, csak egy dolog lebeg a szemem előtt: hogyan tudnék minél többet segíteni Afrikán, az ott élő embereken és állatokon. Az első lépést már korábban megtettem: 2004 óta tagja és társelnöke vagyok a Jane Goodall Intézet magyarországi tagszervezetének, a . Amikor az ENSZ 2009-et a gorilla évének nyilvánította, a projekt fővédnökének dr. Goodallt kérte fel. A gorillák a kihalás szélén állnak, aminek fő oka az orvvadászat, a fakitermelés és a koltánbányászat. Legújabb projektünk most ez utóbbi hatásait igyekszik csökkenteni. A rendkívül ritka koltán érc bányászata addig érintetlen erdőket nyit meg, ahová behatolnak az orvvadászok, és gépfegyverekkel, hurokcsapdákkal pusztítják az állatokat. Az ércből kinyert fémet, a tantált eladják a fejlett országoknak, ahol mobiltelefonokhoz gyártanak belőle kondenzátort. A világon sok száz millió ember használ mobiltelefont, a fejlett országok lakói átlagosan kétévente cserélnek készüléket, a következő egy évben egymilliárd darab eladásával lehet számolni. A nyugati világ mobiltelefon-függése ma már bizonyítottan legalább tíz afrikai főemlősfaj, köztük a keleti síkvidéki gorilla populációjának csökkenéséért felelős!
A gorilla évében a világ Jane Goodall Intézetei egyszerre fogtak erőteljes kampányba. Elektronikus hulladékot újrahasznosító cégekkel szövetkezve világszerte meghirdettük mobiltelefon-gyűjtő és -újrahasznosító kampányunkat: amennyi tantált vissza tudunk nyerni, annyival csökken az igény a fémre. Az újrahasznosító cégek – hazánkban az Electro-Coord Nonprofit Kht. – anyagi támogatást nyújtanak nekünk a begyűjtött telefonokért. 2006-ban az orvvadászat visszaszorítására az emberszabásúakat tanulmányozó és védő két legnagyobb szervezet, a Dian Fossey Nemzetközi Gorilla Alapítvány és a Jane Goodall Intézet közös projektet indított a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén, a Maiko Nemzeti Parkban. 300 helyi, képzett terepi embert természetvédelmi őrként foglalkoztatnak, hogy azok az esőerdőt járva lefüleljék és letartóztassák az orvvadászokat. Az akció rendkívül sikeres, az utóbbi néhány évben több ezer hurokcsapdát szedtek fel, rengeteg fegyvert koboztak el. A területen, a helyiek lelkes támogatásával, sikerült némileg visszaszorítani az orvvadászatot. A természetvédelmi őrök foglalkoztatásával járó költségekhez járul hozzá a mi intézetünk is azzal az összeggel, amelyet az újrahasznosított mobilokért kapunk.
Afrika csodálatos. Nagyon várom, hogy azon a pici repülőn ismét átrepülhessek a csodaszép táj fölött, azt gondolva, hogy igen, akarok és tudok és fogok segíteni.

Segítsünk mi is!
Az Éva magazin olvasói is segíthetnek, ha a fiókban ülő vagy a polcon porosodó, régi mobiltelefonjukat bedobják bármelyik T-Mobile vagy Pannon üzletben található mobiltelefon-gyűjtőbe. A telefonok azonosításához a készülékek hátára rá kell ragasztani a Rügyek és Gyökerek Egyesület és az Electro-Coord Kht. logójával ellátott matricát. Ezen az e-mail címen és telefonszámon lehet felvilágosítást kérni matricaügyben: [email protected], 06-30-736-8290.

A szerző blogja: www.janegoodall.hu,


Szerző:Dr. Csatádi Katalin, fotó: Safa, Dr. Andrew Fowler, David Beaune, Red Dot
Éva, 2009. szeptember. Minden jog fenntartva.