A versenyúszást 1988-ban hagytam abba. Két évtizeddel később, amikor már című regényemen dolgoztam, elhatároztam, hogy újra elolvasom Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét. Polcz Alaine elbeszélése 1991-ben jelent meg, tehát már a rendszerváltás után. Neki is ötven évre volt szüksége ahhoz, hogy tudjon beszélni a történtekről. Mészöly Miklós felesége memoárjában a második világháborúban rajta elkövetett nemi erőszakról beszél meglepően tárgyilagos, tiszta és pontos nyelven. Ugyanúgy, ahogy Takáts Zsuzsanna, az uszodai nemi erőszak áldozata beszélt az egyik tévécsatornán a vele történtekről. A tragédiát Polcz Alaine művében nemcsak a német és a szovjet katonákkal való kényszerített közösülés okozza, hanem az elbeszélés minden egyes mozaikdarabkája az erőszak fényébe kerül: egy egyoldalú házasság; János, a férj kíméletlensége; a beteljesületlen szerelem; majd a menekülés Kolozsvárról. A csákvári bujkálás és a miniatűr emberi konfliktusok, valamint az elbeszélés kitüntetetten megrázó része egy lelkész lesz, aki a betegágyán molesztálja a nőt.

A nemi erőszakról szóló elbeszélések személye – vagyis az áldozat – kevésbé törekszik önmagát, jellemét és tudatalattiját egységes egészként felfogni. Még kevésbé akarja azt ilyen reflektáltan, hiszen tisztában van annak lehetetlenségével. Ehelyett és talán épp ezért, sikerül neki a saját szemszögén keresztül a kollektív emlékezetet kiegészítenie, vagyis a hivatalos történelem-elbeszélést módosítani bizonyos rajta elkövetett események szimpla kimondásával.

Hogyan beszéljünk hát az erőszakról? Van-e hozzá nyelvünk? Évekkel később, amikor Simon Andrea sportújságíró megkeresett, hogy beszélgessünk az úszásról (akkoriban jelent meg Szepesi Nikolett botrányos könyve), szavakká vált számomra, hogy az életem egyik rejtett, elfojtott időszakában nagyon is jelen volt az erőszak – méghozzá az uszodai erőszak (negatív előjellel). Hétéves koromtól tizennégy éves koromig versenyszerűen úsztam. Csapattársunk, Egerszegi Krisztina 1988-ban Szöulban tizennégy évesen olimpiai aranyérmet nyert 200 méter háton, olimpiai és Európa-csúccsal. És bár mindenki lelkesen és mámorosan fogadta ezt, most, felnőtt fejjel, amikor elviszem két pici gyerekemet az uszodába, nem tudok felhőtlenül beleszagolni a klóros víz illatába. Mindig van egy kis szorongás, a torok keserű lesz, a nyelés nehezebb.

Az uszoda zárt világában természetes, köznapi esemény volt az erőszak, amit csak felnőtt fejjel értettem meg – mert ez már az a bizonyos másik, sunyi „erőszak”. Ez az erőszak nem biztat, dicsér vagy támogat, hanem fenyít, és rettegésben tart, feudális és patriarchális, tehát a jelentése is más kell, hogy legyen. Az interjú alatt, ami az uszoda világáról szólt, mindvégig kérdés maradt bennem, változott-e ez a rendszer? Mi van a mai gyerekekkel, akik sportolnak? Hogy beszélnek velük az edzők? Hogy épül fel az úszósport felelős vezetősége? Kinek lehet szóvá tenni bármit? Ha jelen van, észrevesszük-e az erőszakot? Ki támogatja a sportolókat, tanulókat, a gyerekeket, ha bármi szégyen éri őket? Kinek és hogyan lehet beszélni erről?

A Kiss László-ügy kapcsán még mindig azok a kérdések foglalkoztatnak, hogy lehetne úgy tanítani úszni, sportolni a gyerekeket, hogy ne legyen benne erőszakosság. Vagy hogy észrevegyük az erőszak sunyiságát. Azt a keskeny határt, ahol a verbális vagy a fizikai nevelés bántalmazássá válik. Az edzőnek biztatni, dicsérni és támogatni kell – ezt könnyű kimondani, de mi van a gyakorlatban? Sajnos a gyakorlatban a felmérések szerint ma is jelen van az erőszak és a bántalmazás, különösen rossz a helyzet az úszósportban. A változás egyik feltétele volna a Kádár-rendszer erőszakolt sporteszményeinek és edzői módszereinek a lebontása. Ma, amikor hetente járunk a gyerekekkel az uszodába, mi, szülők már végigülhetjük az edzéseket – a hang, a párbeszéd sportoló és edző között sokat változott a nyolcvanas évek óta. Az uszoda világa – legalábbis látszatra – nyitottabb lett. A valóságban komoly tabuterhek nyomják a medence csempealját. Úgy tűnik, és erre mutatott rá ez az ügy, hogy a nők és általában a gyerekek, a versenyzők bántalmazása nincs egyértelműen elítélve a mai magyar úszósportban. Az ilyen magatartás mintegy része az élsportnak, pedig jó volna ezektől a terhektől megszabadulni. Megtanulni beszélni az erőszakról, nyelvet adni neki és kimondani, elmondani a történteket.

A nők elleni erőszakról az Éva július–augusztusi számában is olvashatsz!