Van egy ósdi belépőkártyám, rajta a nevem, meg egy nagyon előnytelen arckép, és az egész plasztik csoda már konkrétan szürke színben játszik, de mégis olyan büszkén hordom, mint egy kitüntetést, mert annak a jele, hogy annál a bizonyos cégnél, ahol HR-asszisztens vagyok, majdnem öt éve dolgozom. Igen, mire végigírtam a mondatot, én is rájöttem, hogy ez hosszabb kábé minden eddigi párkapcsolatomnál. No de nem ezen a lényeg... Hanem a kártya.
A kártya, amit akkor kaptam meg, amikor beléptem az első „belvárosi, multi, menő” munkahelyemre: emlékszem, hogy úgy néztem körül az üvegfalak között, mint valami eltévedt királykisasszony, aki nem tudja eldönteni, hogy a hétfejű sárkány üveghegyére, vagy valami tündérpalotába keveredett. Is-is. Ez végül is egy munkahely. Van bögrém, vannak szokásaim, és hát van egy főnököm, sőt, két főnököm is van, egy közvetlen, akit Klárinak hívnak, meg egy igazgatóm, Steve, aki szerencsére nem közvetlen, csak közvetlenkedik.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor anno huszonhárom évesen bejöttem a kis motyómmal, és lámpalázasan leültem a számítógépem elé, amin ott vártak a főnöki post-itek Kláritól, tele némi bátorítással és némi elvégzendő feladattal, akkor Steve a kifogástalan öltönyében végigsétált a hosszú-hosszú irodán az íróasztalomig, és jó alaposan szemügyre vett. Hogy biztos legyen a saját alaposságában, a konyhában megállt, fogott egy bögre vizet, és még egyszer végigsétált köztünk visszafelé. Aztán délután odajött hozzám beszélgetni, beállt a hátam mögé, és miközben kiderítette, hogy tulajdonképpen földik vagyunk, megkérdezte, hogy kérek-e hátmasszázst.
Jaj, mióta van ez a szürkeötven, azóta nem lehet ilyesmit anélkül elmesélni, hogy az emberek ne valami colos félistenre asszociáljanak azonnal, de Steve nem colos, és nem félisten. Ohó, nagyon nem. Egy oltári okos pali egyébként, csak szegénynek volt egy felesége, aki jól papucsosította, aztán otthagyta egy fasza tartásdíjjal meg mínusz egy budai lakással (amibe mondjuk nem rokkan bele), és most Steve nem tud mit kezdeni magával, meg szerintem a női nemmel sem. Majd valamelyik kis asszisztens vagy gyakornok biztos be fogja fogni és beköltözik a dupla fürdőszobás apartmanjába, de én már huszonhárom évesen éreztem, hogy nem én leszek ez az asszisztens, szóval lerázogattam magamról a mancsait, és közöltem, hogy köszoké, még csak ma kezdtem, tökre nincs akkut hátfájásom.

A konyhában a kávégép körül aztán összegyűlt egy pár nő, és ott rögtön meg is veregették a vállamat, hogy egészen jól vettem a Steve akadályt, ne aggódjak, nem erőszakos vagy ilyesmi, egy idő után továbbáll és keres magának mást.
Steve tényleg nem volt erőszakos. Sőt, jól összebarátkoztunk volna, ha nem akart volna szándéka szerint még mindig megdugni. Mert én olyan lány vagyok, aki szeret beszélgetni amúgy férfiakkal, már ha hagyják, és megvan a véleménye politikáról meg könyvekről meg filmekről, és elég igazságtalannak fogom fel, amire azóta már párszor elég keserűen rá kellett döbbennem, hogy a legtöbb férfi szerint az, hogy egy nővel két emberi szót váltanak, csak a násztánc része. Na, nem húzom fel magam, a lényeg, hogy remek időt töltöttem Steve-vel, aki a három lépés szigorú távolsága ellenére egyre biztosabb volt abban, hogy meg fog dugni (hiszen szóba álltam vele), én meg a magam huszonhárom, sőt lassan -négy éves naivitásával abban voltam biztos, hogy már túltette magát ezen a kívánságon, és amúgy tök jól elvagyunk.
Hahhhahahah.
De Steve nem volt egy fiatal, rámenős csődör (nagy szerencsémre amúgy), szóval alig-alig történt valami, az is csak olyan homályos utalások formájában, amihez még elég fiatal voltam, hogy eltussoljam őket. Néha kétértelmű megjegyzések, vagy kérdezősködések a magánéletemről, mindez belefér, ha jóban vagy valakivel, még akkor is, ha az a főnököd, és ráadásul ellenkező nemű! Így észre se vettem, és nem készültem fel arra, hogy a karácsonyi céges bulin (=aka karácsonyi rúgjunk be közösen és mindenki koitáljon azzal, akivel tud tradicionális pogány termékenységi szertartáson) a Steve felől érkező próbálkozást is megfelelően tudni kell majd kezelnem.
Hát ez nem sikerült. A gond akkor kezdődött, amikor egy bizonyos, nekem nagyon tetsző IT-s fiúrúl kiderült, hogy civilben barátnője van. Ez, főleg az elfogyasztott karácsonyi koktélok számának növekedésével súlyos és meghatározhatatlan eredetű szívtájéki zsibbadást és fájdalmat okozott. Erre a pillanatra, vagy talán a már kicsit zavarodott pillantásomra csapott le Steve, és vett elő egy üveg szatmári szilvapálinkát, mert ugye a hazai. Mondanom se kell, jól bepálinkáztunk kettesben az asztal végén. És aztán, amikor az összes munkatársam, akik már régről és jól ismerték egymást, rajtam kívül mind továbbmentek valami szórakozóhelyre, csak én maradtam ott, Steve közölte, hogy most ő hív egy taxit, én pedig nem ellenkeztem.

Egészen odáig semmiféle módon nem találtam vonzónak, a taxis dolog azonban elég férfias és határozott döntés volt ahhoz, hogy igent mondjak. A következő emlékem, hogy ahelyett, hogy hazavitt volna, ott állok a valóban fényűző apartmanjában, nézem a Rózsadombot, és elkezdek kacagni az egész helyzet tarthatatlanságán.
És így mondtam Stevenek, hogy helló, ezt nem. Annyira részeg vagyok, hogy nincs erőm hazamenni, de azért lassabban a testtel. És nagy közös szerencsénkre Steve volt annyira úriember, meg én elég határozott és hirtelenül józan abban a pillanatban, hogy adott egy törölközőt, meg egy férfipizsamát, és némileg csalódottan kivonult a nappaliba a kanapéra. Én meg másnap, hasogató fejjel hazabékávéztam.
És ahogy belenyúltam a zsebembe, ott volt – az akkor még egész friss, alig féléves – beléptetőkártya. Azon gondolkoztam el, hogy voltaképpen büszke vagyok magamra! Nem az egészre persze, hanem hogy felnőttnek lenni, vagy határozott döntéseket hozni, vagy őszintének lenni a másikkal lehet még egy elhibázott döntés után is. Nincs olyan pont egy szituációban, amikor késő elkezdeni saját magunknak lenni! Aki ember, megérti. Steve is meg fogja. Fogtam a beléptetőkártyát, és visszaakasztottam a nyakamba. És úgy mentem haza, felemelt fejjel, mintha összenőttem volna kártyámmal. Meg be a céghez is hétfőn. Ahol azóta is hallgatom Stevetől, hogy ő mindig is mondta, és milyen bölcs dolog volt tőle, hogy házinyúlra nem lövünk! Ugye. Én meg egyetértően bólogatok.
Persze azóta lőttem! Meg gondolom ő is. De ez már egy másik történet.