A cikk eredetileg a Famiily.hu-n jelent meg.

Mivel ne próbálkozz?

Kitérni a válasz elől. Mert úgysem tudod megspórolni. A gyerekek érzékeny radarjai ugyanis azonnal észlelik, ha a szülő ködösíteni, netán a kérdést kikerülve a beszélgetést más irányba terelni szándékozik, maga alatt megásva saját kis gödrét, amelybe óhatatlanul belepottyan, hiszen csemetéje számára csak most kezd izgalmassá válni a dolog és még kíváncsibbá válik.

Ezért jó, ha állandóan kérdez

Mindannyian arra törekszünk, hogy megfeleljünk környezetünk elvárásainak, a társadalmi normáknak. Attól a pillanattól kezdve, amikor bekerülünk egy közösségbe, az munkál bennünk, hogy betagozódjunk, kapcsolatokat építsünk és elkerüljük a kiközösítést. Amíg a gyerekek nem tanulják meg a szabályokat, nem igazodnak ki a közösségeket és emberi kapcsolatokat mozgató szövevényes rendszerben, folyamatosan kísérleteznek és kérdeznek, így gyarapítva a hasznos tudnivalók tárát.

A gyerekek megtanulják, hogyan fejezzék ki érzelmeiket, hogyan hassanak szüleikre, ha el szeretnének érni valamit és már egészen kis korban pontosan tudják, kinek mi a gyenge pontja.

Nyugodtan meghökkenhetsz!

Ki mondta, hogy neked mindenre tudnod kell a választ vagy a legnehezebb szituációkban sem jöhetsz ki a sodrodból? A szülőség nem jelent egyet a tökéletességgel, és azzal sem, hogy egy enciklopédia legyen a fejedben. Ne szégyelld, ha vannak érzéseid, nehéz napjaid, és ha nem tudod, milyen magas az Eiffel-torony. És az sincs kőbe vésve, hogy minden élethelyzetre lenni kell egy prompt válasznak a tarsolyodban.

Még óvodás volt a kislányom, amikor egy nagy társaságban az alkoholfogyasztásra terelődött a szó. Jázmin egy darabig hallgatta a beszélgetést, majd megszólalt: „Anya, tudod, te is minden reggel „alkovollal” kezded a napot, mert azt mondod, hogy anélkül nem tudsz magadhoz térni.” A kislányom szavait döbbent csend követte. Őszintén szólva, én magam is lefagytam, nem tudtam, honnan szedi ezt az egészet, mire nagy nehezen rájöttem, hogy a kávéra gondolt és a koffeint keverte össze az alkohollal. Persze mire ez összeállt a fejemben, addigra már a fél társaság elkönyvelt alkoholistának.

Ma már tudom, hogy mi lett volna a helyes reakció és válasz, de ott annyira ledöbbentem, hogy képtelen lettem volna bármit is kinyögni. S hogy mit tanultam ebből? Azt, hogy ha rázós szituációba keveredsz a gyermeked miatt, mindig a természetes reakcióra kell törekedni, akár hisztiről, akár egy zavarbaejtő kérdésről van szó. És nem kell azzal foglalkozni, hogy más mit gondol rólad.

Ne legyenek tabutémák!

Kisgyerekeknél még teljesen természetes, hogy a számukra újat, szokatlant csodálkozással fogadják, és azt igénylik, hogy valaki elmagyarázza nekik, mi miért van. A személyiség érésével azonban ezt a bámuló kíváncsiságot fel kell váltania a szokatlant, a másságot felismerni és elfogadni képes attitűdnek, amely egy hosszú tanulási folyamat és gondolati érés eredménye.

Ne szidjuk le azért, mert rácsodálkozik valamire, ne neveljük képmutatásra, mutassuk meg inkább a helyes reagálást, viselkedést, s amikor már négyszemközt vagyunk, magyarázzunk el neki mindent, ami foglalkoztatja, válaszoljunk őszintén a kérdéseire! Természetesen azok a kérdések a legkínosabbak, amelyek a felnőttek világában is tabunak, normasértőnek számítanak és sokszor ezekre nincs is igazán elfogadott, helyes válasz.

"Anya, én hogyan lettem?"

Talán nincs még egy téma, ami köré ennyi hihetetlen történet épült volna, mint a születés, megfoganás. Van, aki méhecskékkel, más gólyával intézi el a dolgot, de olyan is akad, aki végül önmaga is belezavarodik saját sztorijába. A legfontosabb alapszabály, hogy ne hazudjunk, ne állítsunk valótlant! Ha a gyerek rájön, hogy becsaptuk, elveszítjük a bizalmát, oda a hitelünk és a továbbiakban semmilyen más témában nem fogja kikérni a véleményünket, s nem a szülő szava lesz a mérvadó.

A válasz mindig a gyermek életkorától, értelmi szintjétől függjön! Ne kezdjünk bonyolult magyarázatokba és pláne ne térjünk ki a „szaftos” részletekre, mert arra egy kisgyerek sem értelmileg, sem lelkileg nem érett. A gyermeknek azt kell éreznie, hogy mindez természetes, nem szabad, hogy a szülő számára a szexualitás tabutéma legyen, hiszen akkor a gyermek azt hiszi, itt valami nagyon csúnya és rossz dologról van szó, s nem kap róla valós képet.

Mondhatjuk, hogy anya és apa nagyon szereti egymást és teljesen természetes, hogy ezt összebújással is kifejezik, hiszen az érintés, a simogatás mindenkinek jól esik attól, akit szeret. Elmagyarázhatjuk, hogy a szerelmesek, amikor már hosszabb ideje együtt vannak és eldöntik, hogy együtt szeretnének élni, már nagyon vágynak egy kisbabára is és éppúgy, mint a kismadarak tojásaiból a fiókák, az emberben is parányi sejtekből lesz a kis embergyerek, apából és anyából. Az anyuka hordozza a testében addig, míg elég nagy nem lesz. Vagy inspirálódhatunk Marie-Claude Monchaux gyönyörűen illusztrált klasszikusából, a Sehány éves kislányból.

„A lányoknak nunijuk, a fiúknak kukijuk van”

A gyerekek szeretnek eldicsekedni azzal a tudással, amit megszereztek. Pláne olyan témákban, amelyekről érzik, hogy még a szüleiket is zavarba hozzák. Édesanyám, aki évtizedeken át vezető óvónőként dolgozott, mindig elmeséli, hogy minden évben volt egy-két kisgyerek, aki a foglalkozás közepén felállt és elújságolta a többieknek, hogy a kislányoknak puncijuk, a kisfiúknak pedig kukijuk van. A jól felkészült óvónéni erre mindig mosolyogva megköszönte, hogy ezt az értékes információt megosztotta velük. És ezzel helyre is állt a rend, hiszen az ovis elmondhatta, amit szeretett volna, meghallgatták, ugyanakkor a pedagógus nem kerített nagy feneket a dolognak, így a meghökkentés elmaradt, és így már nem is volt olyan érdekes.

„Ha a fiú és lány/férfi-nő testi különbségeire irányulnak gyermeked kérdései, mindig várd meg, ő saját maga milyen válaszokat ad, hiszen valami fogalma bizonyára mindenképpen van. Légy természetes, laza és nyitott. Viselkedéseddel ne ültess el gátlásokat, de ne mondj olyasmit, ami nem a gyermek korához illő ismeret, ami sérülést okozhat, összezavarhatja, vagy szorongást, frusztrációt alakíthat ki.” – tanácsolják a szakemberek.

„Anya látod? Annak a bácsinak hiányzik a lába!”

Szinte minden nap találkozhatunk olyanokkal, akik kinézetük alapján "mások", mint a többiek. És bennem minden alkalommal felmerül a kérdés, hogy miért tekintjük őket "másoknak". Hiszen mi, emberek, annyifélék vagyunk! És számtalanszor látok olyan felnőtteket, akik sokkal rosszabbak, mint a gyerekek. Bámulnak és ítélkeznek.

Ha fogyatékkal élőkkel találkozunk, sose pirítsunk rá gyermekünkre, ne büntessük meg, ha kíváncsiságát fejezi ki, hiszen azzal csak azt váltjuk ki, hogy hasonló szituációban kényelmetlenül fogja magát érezni és nem tudja, mi a helyes viselkedési mód. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, őszintén válaszoljuk meg a kérdéseit, ne kerítsünk nagy feneket a dolognak, beszélgessünk úgy, mintha a világ egy természetes dolgáról lenne szó. Magyarázzuk el, hogy az emberek nagyon sokféleképpen néznek ki, ki szőke, ki fekete, magas vagy alacsony és vannak olyanok, akiknek kicsit más a külseje, de attól még ugyanolyan emberek, mint mi. Ha van fogyatékkal élő ismerősünk, megkérdezhetjük őt is, ő mit gondol erről a kérdésről, de számtalan "érzékenyítő" mese is segítségül hívható, ha ez a téma kerül szóba.

„Anya, Isten létezik?”

A sors és Isten létezésének kérdéseire még maguk a felnőttek sem tudnak meggyőző válaszokat adni, hiszen mindenki saját hite szerint próbálja magyarázni ezeket a misztikusnak tűnő dolgokat. Gyakran az is megnehezíti a helyzetet, hogy a családtagok nézetei is gyökeresen eltérnek. Ám ha kellő bölcsességgel kezelik a szülők a kényes témát és azt hangsúlyozzák, hogy a világ sokszínű, sokféle hit, vallás megfér egymás mellett, békében, akkor ezzel nem helyezik nyomás alá a gyermeket, sőt, az intelligenciájára, összetett gondolkodási képességére még fejlesztő hatással is lehetnek. Mint minden eddig említett témában, itt is az őszinteség a lehető legjobb út: beszélgessünk gyermekünkkel a saját nézeteinkről, hitünkről, de mindezt ne úgy tegyük, mintha az lenne az egyetlen üdvözítő út, hanem éreztessük, hogy az egy lehetséges alternatíva. Elmondhatjuk neki, mi miért azt az utat választottuk és nyugodtan beszélhetünk neki a kételyeinkről is. Ha a gyermek hívő családban nő fel, az lesz számára természetes, hogy Isten létezik. Ám engedni kell neki, hogy ő alakíthassa ki saját hitvilágát, önálló gondolatai, kételyei legyenek, s mindezt gyermeki módon tehesse, dogmák nélkül.

„Nem akarom, hogy meghalj!”

Ha őszinték akarunk lenni magunkkal, be kell látnunk, hogy felnőttként sem igazán tudunk mit kezdeni a halál gondolatával. A halál témáját nagyon nehéz helyén kezelni. Ha gyermekkorban szembesül valaki a halállal, akár úgy, hogy szülei veszítenek el valakit, akár ő maga, mindenképpen rémülettel, szorongással tölti el. Sajnos, a megrázkódtatás aligha elkerülhető és felesleges elfedni a valós érzelmeket, a fájdalmat. Ha a gyermekünk arra kérdez rá, hogy mi, a szülei mikor fogunk meghalni, nem biztos, hogy az a helyes, ha azt mondjuk, hogy majd nagyon sokára, mert ő még a mostban él, nem rendelkezik az elvont gondolkodás képességével. Megnyugtathatjuk, hogy a halál is az élet része, teljesen természetes, hogy az idős emberek meghalnak, de gondoljon arra, hogy minden pillanatban meg is születik valaki. A halálról ne mondjunk el mindent addig, míg nincs itt az ideje.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a család csak akkor válhat igazi védőbástyává egy gyermek számára, ha tagjai között nem hiányoznak a valódi érzések és az őszinte kommunikáció. Lehetséges, hogy nem a legkönnyebb út, ha valaki az őszinteséget választja, de hosszú távon mindenképpen az a legüdvözítőbb és gyermekeink számára az adja a legbiztosabb alapot a nagybetűs Élethez.

Füllentések, amikkel megpróbáljuk kihúzni magunkat a számunkra kínos kérdések alól