„Mindent ki lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk” – 5 kevésbé ismert könyv a 120 éve született Márai Sándortól

Márai Sándor,Márai,irodalom,könyv Forrás: PZ
120 éve, 1900. április 11-én született Márai Sándor, a magyar prózairodalom egyik legnagyobb formátumú alkotója, aki élete felét nyugati emigrációban töltötte, így 1989-es halála után ismerhette meg életművét igazán a hazai olvasóközönség. Márai élete szinte minden percét írással töltötte, akkor is írt – legalább is fejben - amikor evett vagy sétált. Felfoghatatlanul sok kötete jelent meg, ezért mi most a kevésbé ismert könyvekből választottunk ki ötöt.

A Kuruzslók hajnala című könyvben Márai 1928 és 1930 között írt publicisztikáit gyűjtötték egybe, és többek között ezekből az írásokból is tudható, hogy Márainak humora is van. „Oroszország végtelen, mint az emberi kegyetlenség és butaság…” – ezt a bonmot 1928-ban írja le, amikor nyugat-európai értelmiség úgy olvadozott a Szovjetunió nagyszerűségéről, mint friss vaj a pirítóson. Itt nem áll meg, ironizál az analitikus francia regényeken, illetve azokon az írókon, akik Indiába, Polinéziába menekülnek azért, hogy a regényélményt suhogó pálmák és vonyító hiénák távlatában adják elő – hiába tényleg ellenállhatatlan Márai humora. Mert – fejti ki bővebben – egy szexuális problémát szívesebben fogad a publikum, ha sakálok vonyítanak hozzá egy sáslevélből összefont kunyhó mellett. Máshol kiáll az amerikai „filmponyva”, és a krimi mellett, ugyanakkor kifigurázza az amerikai szesztilalmat. Úgy ment el egy antialkoholista gyűlésre, hogy megivott egy üveg bort. Erre mondanánk azt manapság, hogy „laza”, mindezen túl első osztályú publicista, akit csak Kosztolányihoz tudnánk hasonlítani. Ír a holdszállás lehetséges víziójáról, Chaplin filmekről, a térdnadrág divatjáról, a fociról… Mintha csak társalogna velünk egy körúti kávéházban, és úgy beszél közéletről, hogy abból szépirodalom lesz.

Naplót mindenképpen érdemes ajánlanunk, legjobb, ha a legsötétebb évek közül választunk ki kettőt, mondjuk az 1950-ben és 1951-ben írt naplókat. E két év a magyar történelem egyik legsötétebb periódusa, Márait nyelvileg is megtermékenyíti, olyan kifejezéseket használ, mint a bolsevista pokol, vagy kommunista inkvizíció. Nem csoda: van összehasonlítása, Capri szigetéről nézve Budapest valóban úgy tűnik, ahol tombol a kommunista inkvizíció, szerinte a bolsevizmus az ördög legszemélyesebb találmánya, a mimerénylet az emberiség minden megnyilatkozása ellen. Sorrento most Óbuda számomra” – írja, és valóban bizarr a helyzet, az egykori elegáns polgári író most lecsúszva, számkivetve mártózik meg a mediterrán világban, miközben arról olvas, hogy Truman és fizikus csapata bőszen dolgozik a hidrogénbomba kifejlesztésével. Márai ebben a két naplóban mindenkinek kiosztja a tockosokat, a nyilasokat gyilkos csőcseléknek nevezi, ugyanakkor nekimegy a katolikus egyháznak is, azt írja, hogy csak a kereszténység hiányzik az egyházból, de melegebb éghajlatra küldi Németh Lászlót is, különösen a „mélymagyarságról” vallott nézetei miatt, de megkapja a magáét a „túlbecsült” Petőfi és a szintén „túlértékelt” Ady is, sőt magát a vendéglátó Nápoly városát sem kíméli. Ha tele vagy dühvel, öröm lesz Márainak az ötvenes évek elején írott naplóit olvasni.

Márai Sándor,emigráció,irodalom
Forrás: Poós Zoltán

Márai Sándor 5 kevésbé ismert műve

Az 1952-ben megjelent Béke Ithakában című Márai-regényben az önéletrajzi elemek áttűnnek az antik szövegen, hisz Odüsszeusz utazásai jól kézenfekvő metaforákat jelentettek a rákosista Magyarországot elhagyó író számára. Az ulyssesi sorsban osztozó Márai Sándor könyve állít valamit az őstörténetek pátoszán ugyanakkor vissza is vezet minket az antik idillbe, megteremtve egy anti-Ulyssest. Érdekes csillagállás, hogy Devecseri Gábor ebben az időben készült el az Odüsszeia korszerű fordításával, és 1952-ben publikálta az Iliászt, akkor, amikor megjelenik a Béke Ithakában. Az antikvitás remekművei keretbe foglalja tehát Márai regényét. Az emigráns léthelyzettel vívódó Márainak a háború kataklizmái után tehát logikus választása volt az Odüsszeia. És persze könnyen a szerzőre ismerhetünk a vándorlásban, száműzetésben, a maga mögött hagyott pusztításban. Nyelvi megformálás vonatkozásaiban Márai nem volt modern alkotó, de a Béke Ithakában című könyvében összehoz egy izgalmas újítást, elég csak a könyv a narrációs eljárásaira gondolnunk. Három elbeszélő meséli el a maga Ulysses-változatát, de egyik szereplő sem ismeri hősünket igazán. Cserébe megtudunk valami mást Máraitól. Azt írja – nyilvánvalóan az egzisztenciális helyzetére utalva - hogy „ha egy férfi egyszer elhagyja az otthont és minden következménnyel útra kel, később soha nem tud teljesen hazatérni.”

A San Gennaro vére című regénye Nápolyban játszódik, ahol mindenki a csodát várja, még a kommunisták is, maga a szerző és persze az olvasók is. A regény olvasunk-e, vagy irodalmi riportot a háború utáni Nápoly életéről. Igen, a könyv elsősorban Nápoly-regény, melyben az egyik fősodor kultúrtörténeti helyszínek azonosítása. A bédekker-jelleg miatt keveset tudunk meg a főhősökről, akik Kelet-Európa kommunista diktatúrája elől menekültek erre az idilli tájra. Van abban valami bizarr, hogy a bolsevista pokolból megszökött Márai a sokak által csak Édenkertnek nevezett Nápolyban találja magát narancs – és citromligetek között. A szerző sok mellékalakot mozgat, ráfókuszál egy-egy figurára (mogyoróárus,pacalárus, cipész, stb.) , követi, valamennyire bemutatja, majd elengedi őket. Részletes leírásokat ad ruhákról, ételekről, épületekről, a piacról, megtudunk mindent Nápoly és vidéke flórájáról és faunájáról, számos geológiai észrevétellel leszünk gazdagabbak a földrengésekről, sőt, az olasz belpolitikai helyzetről is kapunk néhány eleven leírást.
Míg a nápolyiak San Gennaro vérének felbuzgásától várják a csodát, addig a kommunizmus elől menekültek valahogy kívül maradnak az eseményeken. Ezért marad számukra a külső szemlélő pozíciója, a jórészt csak villanásokra feltűnő emigráns precíz helyrajza, aki mint egy földmérő járja be a vidéket. Fel tud-e támadni egy kommunista gyarmattá züllesztett ország hogy felbuzog évente kétszer az üvegfiolában megalvadt szent vére- Ez itt a kérdés.

1970-ben jelent meg az Ítélet Canudosban című Márai-regény, de a naplóiban már korábban jegyzeteket írta a könyv alapjául szolgáló Euclides da Cunha kötetetre, és már akkor sejteni lehet, hogy a szerző valamit kezdeni fog ezzel a parabolisztikus történettel. Máraira abban az időben komoly hatással voltak az 1968-as diáklázadások, az „európai anarchia”. Canudos historizáló parabola, egy brazil szekta elleni véres harc történetét beszéli el, amit könnyedén meg tudunk feleltetni a szabadságától megfosztott a kelet-európai országokkal. A regény felesel Euclides Cunha könyvére, aki feldolgozta korábban e leszámolás történetét, de a naturalisztikus leírásokban felfedezhetjük Márai világháborús tapasztalatait is. Az Ítélet Canudosban nem öncélú történelmi regény, tele van a kortárs közéletre tett kiszólásokkal. Márai reflektál a diákmozgalmakra is, hisz Canudos egy afféle hippi kommuna, ahová kivonult több ezer ember egy szektavezér hívására, hogy új, valódi életet éljen. A brazil hatóságok nem nézték jó szemmel a romantikus szekta Új Jeruzsálemét, és tíz hónap alatt a hadsereg lemészárolta a kor igazi kívülállóit. Márai teleírja a könyvet humanista grafittikkel, bonmotokkal, kisesszékkel, elmélkedésekkel. Az Ítélet Canudosban hitvallás a szabadságról, az önmegvalósításról és emberi méltóságról.

Könyvek,amiket olvass el, ha elmúltál 40