A szülés misztériumából (jaja, direkt használtam ezt a szót; nem azért, mert olyan nagyon divatos, hanem mert valóban misztérium) a férfiak ki vannak rekesztve.

Valami homályos sejtésünk lehet csak róla, milyen a kapcsolata egy anyának a magzatával, vagy hogy milyen lelki folyamatok zajlanak le bennük. Nem annyira a szülés fájdalmára vágyom – végig ott voltam a kislányom születésénél, próbáltam segíteni is és dermedten konstatáltam, hogy én ezt egyáltalán nem bírnám elviselni –, hanem a nagyobb bevonódásra. És ebben öt évvel ezelőtt viszonylag kevesen tudtak segíteni: a női lapokban nem foglalkoztak az apákkal és az érzéseikkel, a férfiak egymás közt meg nem erről beszélgetnek két sör között.

Apák a parton

De ahogy manapság minden, ez is változóban van. A kezembe került egy kiadvány, amit szülés után odanyomnak az apukák kezébe. Néhány elég fontos kérdést járnak benne körbe, a férfiúi félelmektől a pelenkázás rejtelmeiig. És bármennyire rövid is ez a kis füzetke, mégis több mint a semmi. A következő meglepetés a játszótéren ért. Egyre több fiatal és középkorú férfival találkoztam a játszón. Ott álltunk, és amikor éppen nem a telefonunkat nyomogattuk, azt bámultuk, milyen szépen eszi a gyerek a homokot. Mikor harmadszor-negyedszer összefutottunk, volt, hogy szóba is elegyedtünk egymással –megismerkedtünk anyukákkal is – és eszmét cseréltünk különböző gyereknevelési szakkérdésekről. Egyre több apa vállalja az utódját hosszú órákra egyedül is, és szakít avval a hagyományos (és hagyományosan értelmetlen) hozzáállással, hogy a gyerekkel hároméves koráig nem lehet semmit kezdeni – pláne kommunikálni –, mert nem beszél.

Hogy tovább menjek: az is megfordult a fejemben, hogy elvállaljak egy évet otthon a gyerekkel, de ebből végül – úgy hozták a körülmények és persze nem is forszíroztam eléggé – nem lett semmi. (Ugyanakkor voltam egy rövid ideig szabadúszó: otthon ücsörögtem ugyanabban a ruhában, nőtt a szakállam. A konyhaasztalnál írtam, miközben elég sokat mostam, teregettem, vásároltam, és hoztam-vittem a kislányunkat. Valamennyire át tudtam tehát élni, milyen az, amikor az ember „otthon van és nem csinál semmit”. Szerencsére, mire stikában konyakozgatni kezdtem volna, lett belsős munkám is. Úgy jártam be értekezletre, mintha valami jó kis buliba mennék – a kollégák furcsállották is a lelkesedésemet.)

Élet és hagyomány

Nem tartom magam feministának, csak egy fickónak, aki megpróbál modernül és normálisan gondolkodni. Hogy erre folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat, az azért van, mert a nyolcvanas-kilencvenes években szocializálódtam, amikor ha valaki a gender-kérdéseket kezdte feszegetni, azt nemhogy kinézték a társaságból, de nem is értették, miről hadovál össze-vissza.

Az persze teljesen világos a számomra is, hogy ha egy nő ugyanazt a munkát végzi, mint egy férfi, ugyanannyi pénzt kellene keresnie. Arról pedig, hogy a nők ugyanolyan hatékony főnökök lehetnek, mint a férfiak, sikerült meggyőződnöm, ugyanis a pályafutásom elmúlt két évtizedében – akár női, akár férfilapnál dolgoztam –, szinte kizárólag női feletteseim voltak. És azt, hogy ki a jobb főnök, tényleg nem a neme, hanem a személyisége döntötte el. Aztán: ki főzzön otthon? Teljesen mindegy. Az, aki tud, és az, akinek kedve van hozzá. Ki vásároljon be? Hát az, aki ráér. Ha találkozóm van nővel munkaügyben, nem görcsölök rá, hogy én fizessem a kávét. És amikor ezt a cikket írom, másnap nőnap lesz, és erősen gondolkodom rajta, hogy senki nem kap semmit.

Körömszakadtunkig ragaszkodni klasszikus férfi- és női szerepekhez irtózatos csapdahelyzet lehet. Ki keressen többet? Hagyományosan, ugye, a férfi. Miközben egy csomószor nem ez a helyzet. Ha nem tudjuk elengedni a rögzült felállást, abba az ember belebolondul, belebetegszik, de akár bele is halhat. A munkanélküli férfi a hagyományos szerepfelfogás szerint nem lehet családfő – nem egy olyan esetről hallani, akit elvitt a reménytelenség. (Meg az ital.)

Vár a munka

Persze nem vagyok naiv: pontosan tudom, hogy buborékban élek, és lehet, hogy közeli ismerőseim hasonlóan vélekednek a női-férfi viszonyról és lazábban kezelik a nemi szerepeket, de a világban és Magyarországon egyáltalán nem ez az általános hozzáállás. Az „ugyanannyi munkáért ugyanannyi bért” kérdésében egyelőre sehol nem tartunk, a Parlamentben meg akkora a férfidominancia, mint kevés helyen a világban. Ennél meredekebb viszont, hogy – mint hallottam –, a férj nem engedi hétvégenként futni a feleségét, mert „szájára veszi a falu”. És hát ott van az a fajta konzervatív eszmerendszer, amely a női princípiumot az unokaszülésre futtatja ki, meg arra, hogy sírni az asszonyok dolga. (A vak komondor és Terike törött arccsontja pedig a legszörnyűbb jelképe lett a férfifrusztráció levezetésének.)

Hogy van ezzel munkánk, az egészen biztos.

Lehet, hogy a játszótérre járó lelkes és közepesen lelkes apukák generációja fogja továbbadni azt a hozzáállást, amitől a dolgok majd megváltozhatnak. Akik sokszor elmondják a gyereküknek, hogy „szeretlek”, hogy „bízom benned”. Azt viszont még véletlenül sem, hogy „katonadolog, a fiúk nem sírnak”. Meg hogy „ne mássz fel a fára, mert összekoszolod a jégvarázsos szoknyádat!”