A szalagavató bálok szezonja lévén a napokban én is részt vettem egy ilyen ünnepségen testvéri minőségben. Ahogy elnéztem a kamaszkorú fiúkat és lányokat, belém hasított, hogy a sokszor jóval idősebbnek, tapasztaltabbnak tűnő fiútestvérem abban a közegben pontosan az, aminek lennie kell: gondtalan, energiával teli fiatal.

Egykor mi is pont ilyenek voltunk, nyugtáztam magamban mosolyogva és kicsit felelevenítettem a tizennyolc éves kori önmagamat. Másnap aztán jöttek az élménybeszámolók, hogy milyen volt az after party, mi volt az akciós pia, és hogy végül hányan áldoztak a hányás oltárán a kora hajnali órákban. Hiszen mi másra emlékszik az ember leginkább a középiskolás éveiből, ha nem ezekre? Hogy hányszor készítette oda az ember a lavort a legjobb haverjának, vagy, hogy haza kellett gyalogolni mínusz 10 fokban, mert a taxis nem látta, hogy pozitív kimenetele is lehet a fuvarnak.

[cikk=43154]

Azt gondolom valahol természetes velejárója a serdülőkornak, hogy tapasztalatot szerzünk a káros szenvedélyek kipróbálásával, saját határaink feszegetésével. Persze van egy határ, amit egyáltalán nem jó átlépni és esetleg akaraterő híján ott ragadni.

Sok olyan szülővel beszélgetek mostanában, akik azt kérdezik maguktól: „hol rontottam el, hogy a gyerekem dohányzik, vagy túl sok alkoholt fogyaszt?”. Nos, azt gondolom, erre azért nincs egy egyetemes válasz, mert mindenki a saját értékrendszerének megfelelően mérlegel.

Akkor is, amikor tilt, és akkor is, amikor enged. És hogy miből áll össze ez az értékrend? Legtöbbször saját tapasztalásainkból és azokból a mintákból, amelyeket saját szüleinktől és a közvetlen környezetünktől szedtünk magunkra az évek folyamán. Fontos lenne az ilyen kérdések, – mint a tiltás, vagy engedélyadás – eldöntése előtt saját magunkban fontolóra venni a szempontjainkat, lehetőségeket, következményeket, hiszen felnőttként már jól tudjuk, ez a téma nem lehet csak fekete, vagy csak fehér.

Kell, hogy létezzen egy arany középút, ahol a fiatal felnőttek próbálgathatják szárnyaikat, mialatt a szülők sem aggódják halálra magukat az egészségük miatt. Véleményem szerint ezt az egészséges egyensúlyt a szülők hivatottak megteremteni maguk és a csemetéik számára.

Ha úgy tetszik, kötniük kell a gyerekükkel egy íratlan, de mégis egyezményes szövetséget, amiben közösen fektetik le a kihágásokra vonatkozó szabályokat. Közösen! Ez itt a kulcsszó.

Mert ugye te sem szeretnéd, ha gyereked úgy érezné, titkolóznia kell előtted, mert fél a reakciódtól? Arról nem beszélve, hogy a sok éves tapasztalat azt mutatja, hogy azok a fiatalok, akiknek egyértelműen tiltva volt a dohányzás és az alkohol fogyasztása, azok a korai időszakban dacból, a későbbiekben pedig a függőség okozta tartós szenvedélybetegségből nyúlnak ezekhez a szerekhez, hogy durvábbakat most ne említsünk.

[cikk=12977]

A mi családunkban nem sok a dohányos, aki dohányzik, az még a mezítlábas cigik korából hozta magával a szenvedélyét. Mindemellett a szüleink hamar felismerték és fontosnak tartották, hogy megismertessenek bennünket ezekkel a cikkekkel, nem csak „prevenciós lelki beszéd” formájában, hanem tapasztalati úton is. Kisebb korunkban megkóstolhattuk a sört, a pálinkát és mindent, amit akkoriban még nem sokra méltat egy gyerek ízlelőbimbója, így ezek hamarabb ismerték meg a mosdókagyló lefolyóját, mint a mi nyelőcsövünket. Később, amikor elértük a serdülő kort egy-egy baráti összejövetel alkalmával minket is megkínáltak koktéllal, desszert borral, töményebb itallal, hogy ismerkedjünk az alkohol fogalmával, ízvilágával, és persze hatásával. Kipróbálhattuk az ízesített szivarokat, amiket apáink pöfékeltek a teraszon, vagy az akkor nagyon divatos vízipipát. Mindezt persze biztonságos környezetben, otthon, vagy a barátoknál, ahol kontrollálni tudták a kóstolgatásunkat. Ugyan soha nem volt kimondott szabály, de mindig tudtuk, hogy mennyit bírunk, mi az, ami már nem esik jól, vagy káros; és azt is tudtuk, hogy a szüleinkhez bármikor fordulhatunk, ha nekünk, vagy egy barátunknak gyűlt meg a baja az alkohollal.

A gimis évek óta tudjuk, hogy milyen odaadással lehet ölelni egy wc kagylót és azt is, hogy hogyan kell asztmás rohamot meghazudtolóan letüdőzni a cigit.

Mindezeket megtapasztalhattuk úgy is, hogy biztosak lehettünk benne, otthon nem veszik le a fejünket egy-egy szalonspicces hazaérkezést követően, hanem egy-egy építő, segítő szándékú gondolattal, velünk nevetve beterelnek az ágyunkba.

A szüleink nyújtotta partneri kapcsolat védelmet, bizalmat jelentett számunkra már akkor kamaszkorban is, és tette lehetővé később azt a nyitottságot, baráti kapcsolatot felnőttebb korunkban, amibe az is belefért, hogy velük együtt szívjunk bele életünk első füves cigijébe Amszterdamban.

Ma már persze szentségtörésnek tartom, hogy kólát igyak a vörösborhoz, és képtelenségnek, hogy végigbulizzak egy éjszakát hét tequila után. De mégsem csinálnék semmit másképp, ha előről kezdeném. A szülőktől kapott támogatással, egymás partnerként való kezelésével, a közösen szerzett tapasztalásokkal egészséges életet élő felnőtt vált belőlem. Nem dohányzom – sosem tettem, leszámítva néhány iskola szünetben és buliban tett kísérletet – és alkoholt is mértékkel fogyasztok, az íze, nem pedig a hatása kedvéért. Bízom benne, hogy nekem is sikerülni fog hasonló értékeket közvetítenem szülőként, és hogy ezzel a cikkel sokaknak segítettem belelátni egy volt kamasz, egyben leendő szülő fejébe.