Amíg szentül hittem, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza (vagyis tavalyig), addig fenékig tejfel volt az élet.

Gyerekkorunkban apám elvitt minket angyallesre, ami azt jelentette,hogy a házunktól körülbelül két kilométerre megálltunka kocsival, és az egyre jobban bepárásodó ablakokon kifelé bámulva próbáltuk rajtakapni az angyalt, ahogy a hóna alatt egy feldíszített karácsonyfával repked. A bátyám és én egy ideig szótlanul törölgettük a párát, és vártunk, de aztán apám mesélni kezdett, majd amikor észrevette, hogy az angyalfigyelői éberségünk kezd alábbhagyni, elrikkantotta magát,hogy: „Láttátok? Ott repült!” Mi meg bosszankodva csapkodtuk a térdünket, hogy nem lehet igaz, hogy lemaradtunk.

Ezt párszor eljátszotta velünk, de mielőtt a csalódottságunk kezdett volna durcába átcsapni, hazaindultunk, ahol már ott várt minket a bizonyíték, hogy apám nem a levegőbe beszélt: a karácsonyfa a nappaliban csillogott-villogott. Anyám meg, aki ki tudja, hol kódorgott, amíg az angyal ilyen ügyesen megteremtette az ünnepi hangulatot, a fenyőtüskék bökéseitől kivörösödött kezével törölgette gyöngyöző homlokát, és meglepetést színlelt: „Nahát! Ez meg hogy került ide?”

Nem emlékszem, mikor derült ki, hogy ebben az egész karácsonyfa meg ajándék dologban benne van a szüleim keze is, de a következő emlékem a karácsonyról, hogy a bátyámmal a kanapén ülve szaloncukrot kötözünk, a tévéből dől a Ben Hur kötelező karácsonyi kiadása, anyám a konyhában a hatodikféle sütemény összeépítésével bajlódik, apám meg összegabalyodott izzósorokkal szaladgál föl-alá, és Isten nevét többszöris szájára veszi nem túl áhítatos kontextusban. Anyám aztán előrukkol a „hogy áll az a kurva fa?” kérdéssel, apám pedig vagy kiprésel a fogai között egy stílusban hasonló választ,vagy csak visszanéz anyámra, de úgy, hogy közben látszik, jól tudja: a baltával nemcsak a fa dőlésszögén lehet igazítani, hanem anyámén is. Az ilyen karácsonyok alkalmával felvetődött bennem, hogy talán nem is a Megváltót ünnepeljük, hanem anyámék házasságát temetjük, de aztán lassan kiderült, hogy az ünnepi hisztéria az esti békepuszi előtti kötelező kör, nempedig válási előjáték.

Nekem úgyis jobban fog menni!

Eldöntöttem, ha nekem egyszer családom lesz, másképp alakítom a karácsonyt. Az előkészületek, a maximalizmus nem fogják felőrölni az idegeimet. Az ünnep feszültségektől mentes, mi több, békés lesz. És hogy sikerül-e tartani magam ehhezaz elhatározáshoz? Hát… mondjuk.

Hosszú évekkel ezelőtt, kezdő családosként még nem tudtam teljesen elszakadni az otthonról hozott mintától, és élt bennem a tévedés, hogy az ünnep csak akkor ünnep, ha a fa vigyázzban áll a talpban, ha az ünnepi menü legalább háromfogásos, ha a csipketerítő hófehéren feszül az asztalon, és úgy egyáltalán, ha minden tökéletes. Persze mivel egy félig berendezett lakásban laktunk kartondobozok között egy majdnem újszülöttel bővülve, nyilván sejtettük, nem az lesz a legnagyobb problémánk, hogy ki rakja fel a csúcsdíszt. Egyetlen dologhoz azért ragaszkodtam: a fenyőfa kiválasztásában részt akartam venni. Mert lássuk be, ezt a döntést nem lehet a férfiakra bízni.

A nemek eltérő párválasztási szokásai ugyanis a faválasztási szokásokban is megmutatkoznak: mi, nők a tökéleteset keressük, a férfiak meg tudják, hogy jövőre úgyis lesz másik. Úgyhogy én a biztonság kedvéért elkísértem a férjemet, de féltve az alig háromkilós utódunkat a fagyhaláltól, a fűtött kocsiból gyereket ringatva követtem az eseményeket. A férjem a kocsi ablaka elé vonszolta a szerinte megfelelő fát, én pedig fejcsóválással jeleztem, hogy a megfelelő korántsem egyenlő a tökéletessel. Nyolc év telt el azóta, de még ma is emlékszem arra, ahogy a tizenegyedik fejcsóválásom után a férjem hidegtől elkékült arca lassan – ki tudja, miért? – átcsapott vörösbe. De megérte, mert tényleg pazar volt kislányunk első karácsonyfája, amit két hónaposan nyilván örökre az emlékezetébe vésett. Ünnepi menüként pedig rakott krumpli került az asztalra… ja nem… a padlóra, mert asztalunk még nem volt. A második családi karácsonyunk kísértetiesen hasonlított az elsőhöz. Csak már volt asztalunk. Ja, meg még egy lányunk, hogy fontossági sorrendben haladjak. Úgyhogy már nem egy két hónapos gyerekkel melegedtem a kocsiban, amíg a férjem fenyő(fázott), hanem egy egy év két hónapossal és egy egyhónapossal.

A karácsonyfánk gyönyörű volt akkor is. A karácsonyi menü pedig… Azt hiszed, megint csak rakott krumplira futotta, mi? Hát nem. Már halrudacskákra is.

És igen– jobban megy!

Hogy mi történt a következő néhány karácsonyon, arra nem igazán emlékszem. Az biztos, hogy nem született több gyerekünk,úgyhogy nyilván egyre felszabadultabban ünnepeltünk.

Mára egészen könnyedén veszem az akadályokat. December tizedike körül leakasztom a húsvéti tojáskoszorút az ajtóról, és kiteszem a helyére a karácsonyit. Aztán előszedem az összes giccses és nem giccses díszt, amit csak el tudtok képzelni, hogy minden ablakban legyen valami, ami csillog, zenél, táncol, mert ha karácsonyról van szó, akkor szerintem semmi nem sok. Engem nem zavar se a táncoló Mikulás, se a világító hóember, se a pulikutyákat legeltető, leginkább Ganxsta Zolee-ra hajazó Jézus-szobor.

Egyetlen dolog van, amit nem bírok elviselni: a Facebookra feltöltött fotóktól, amelyeken milliméter-pontossággal kiszaggatott és megfestett mézeskalács figurák sorakoznak olyan képalákkal, hogy „a kétéves Pannikával sütöttük”, idegbajt kapok.

Én is sütök a gyerekeimmel, úgyhogy pontosan tudom, milyen mézeskalács szívet formáz egy kétéves. Olyanokat, mint én harminckét évesen, és ez bizony állatira nem hasonlít a lefotózott tökéletes példányokhoz. Úgyhogy ha nincs arra írásos bizonyíték, hogy Pannika Michelangelo reinkarnációja, akkor kéretik visszavenni az ünnepi füllentésekből.

De vissza a mi karácsonyainkhoz, amelyek tényleg, tényleg viszonylag zökkenőmentesen zajlanak. Ehhez persze az kell, hogy ne tekintsük zökkenőnek, ha december 24-én este rájövünk, elfelejtettünk fenyőfát venni, és hogy elég pofátlanok legyünk ahhoz, hogy gyerekeink előtt a Jézuska késését a csúszós utakra fogjuk. De ami a leginkább felelőssé tehető a karácsonyi nihilizmusomért, hogy tudom, akármilyen rusnya is a fánk, akármilyen béna is az ünnepi menünk: karácsony másnapján leutazunk anyámékhoz, ahol csodálatos fa és igazi szívmelengető terülj-terülj asztalkám vár ránk.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.