Itt ülök a kanapén, mellettem nyitva az októberi számotok, Bogdán László mosolyog rám a cikk melletti képről.

[cikk=45144]

Régóta rendszeres olvasótok vagyok. Írásaitok végigkísérték az utóbbi öt évemet, nevettem és sírtam, elcsodálkoztam és megdöbbentem rajtuk, gondolkodásba ejtettek, összetörtek vagy épp építeni kezdtek bennem valamit, megfőztem és megsütöttem őket, megvettem vagy kipróbáltam, de volt, hogy vágyakoztam arra, amit ajánlottak. Mindezt ezúton is köszönöm nektek.

Azt vettem a legnagyobb örömmel tőletek, hogy mindig feszegetitek a határokat, beszéltek „tabukról”, „másságokról”, „furcsa emberekről”. Nagyon fiatal korom óta azzal a szemlélettel láttam ugyanis a világot, hogy normálisnak kikiáltott emberek nincsenek, minden csak nézőpont és tolerancia kérdése.

Ebben az elméletben nyilvánvalóan komoly szerepet játszott az is, hogy cigány vagyok, és amióta az eszemet tudom, valamiféle jogvédelemmel foglalkozó jogász szerettem volna lenni és lettem is.Hosszú a történetem, ami elvezetett odáig, hogy különbséget tudok tenni rasszista és rasszista, diszkrimináció és diszkrimináció, kisebbségi lét és kisebbségi lét között, de az nagyon fontos szerepet játszott ebben a folyamatban, hogy más kirekesztett csoportok érdekeit képviselve kívülről tudtam a saját életemre és megpróbáltatásaimra tekinteni.

[cikk=42178]

Örömmel vettem újra a kezembe pár kihagyott hónap után a magazint. Valahogy pont a közepét lapoztam át utoljára, így előbb a Mai magyar mese: Egy cigány fiú és egy zsidó lány története került elém. Nagyon mosolyogtam, mert a mi családunkban épp fordított a felállás, de sok helyen egybecseng a sztorink, jól esett olvasni, főleg mert Nóra egyszer velem is forgatott, személyes ismerősöm.

Aztán a Mi a magyar most?-ba botlottam, és nagyon megdöbbentem. Azt éreztem eddig, hogy teljesen semleges az a nézőpont, amelyből a cikkeiteket közlitek, és mindig nagy gondot fordítotok arra, hogy szinte kikezdhetetlen interjúalanyaitok legyenek.

Elolvastam a Bogdán-interjút alaposan, és azt éreztem, legalább a felét kiradíroznám valahogy. Bogdán Lászlót nem ismerem, soha nem találkoztunk, annyit látok belőle, amit a média (így például ti is) átadtok belőle. Amit viszont biztosan tudok, az az, hogy a „köcsögmentesítés” és az „Önöknek termeltük, nem Önöktől loptuk” szlogenek megalkotója akarva vagy akaratlanul egy olyan értékrendet képvisel, amivel én egyáltalán nem tudok azonosulni.

Számtalanszor kerültem életem során olyan szakmai vagy magánéleti konfliktusba, helyzetbe, amelyben meg kellett védenem magamat a cigányságom miatt. Hülyeség, amit írtam, mekkora nonszensz, hogy az identitásom, a személyiségem részét képező valamimet kell bizonygatnom folyamatosan, hogy az nem rossz, nem olyan, mint amilyennek te gondolod, nem, nincs a véremben se a zene, se a tánc, se a lopás, nincs 10 gyerekem, és elvégeztem az általánost, munkám van, sőt, adózok, nem hordok hosszú szoknyát, csak ha olyanom van reggel (mint ahogy bármelyik másik nőtársamnak is lehet olyanja), és igen, jogász vagyok, de nem cigány jogász. Ti magyarázkodtok állandóan, hogy miért szőke melírcsíkos a hajatok vagy zöld a szemetek? Okoz problémát a karrieretekben, hogy egykék vagytok vagy az ükapátok egyszer csirkét lopott a szomszédtól?

Akkor nekem miért kell ezekkel megbirkóznom? – jutottam el egy idő után erre a szintre, de addig persze „mosdattam a cigányságomat” patyolattisztára, ahogy elvárták. Bebizonyítottam, hogy én vagy a családom mások vagyunk, el is hitték, de aztán ott álltam előttük, lecsupaszítva és amint az első hibát elkövettem, azonnal a „te is csak egy cigány vagy/ugyanolyan cigány vagy” repült felém. Olyan is előfordult, hogy azt remélték, a magamfajták majd meg tudják változtatni az összes többi romát, mert fényt hozunk és amúgyis kutya kötelességünk visszamenni a sajátjainkhoz rendre tanítani őket. Azt is megkérdezték már tőlem, hogy ha én ilyen vagyok, akkor a többiek miért amolyanok, meg ha nekem sikerült lediplomázni, akkor a másik 400 000-nek miért nem. Kérdezzétek meg ugyanezt magatoktól a saját személyes szituációtokra vetítve és tegyétek a szívetekre a kezeteket: lehet erre más választ adni, mint azt, hogy mert én egyén vagyok, te meg homogén csoportról beszélsz, mert te nem engem látsz, csak azt az etnikai-nemzetiségi csoportot, ami piszkálja a csőrödet?

A kommunikáció éppen ezért lyukra futott, becsődölt, erőlködött, de igazi megértés nem született. Ha nem személyes történetet adok el, hanem azt, hogy én nem olyan vagyok, mint a többiek, és aztán csodálkozom, hogy cseppet sem oldódott a feszültség a beszélgetőpartneremben a cigányokkal kapcsolatban, abban semmi meglepetés nincs.

Bogdán László modellje is a negációra épül. Mindamellett, hogy reálisan kimondja, amire mások csak gondolnak, ha cigány embert látnak, a Cserdi-modell újrateremti, tulajdonképpen igazolja azt az általánosító negatív képet, ami ma az országban, sőt Európában a roma emberekről kialakult. Bogdán László soha nem tudná azt bebizonyítani, hogy minden cigány alacsony iskolázottságú, munkanélküli, börtönviselt, rossz erkölcsű, felelőtlen, mert nem így van. Amíg ő a cigányságot, így egyben (!) próbálja „újrabrandelni”, addig nagyon sokan nem fognak vele egyetérteni, mert ez a fajta megközelítés nem a kisebbségi csoport egyénekre lebontott egyenjogúságát, hanem a többségi vagy elítélő társadalom félelmeit, rettenet mélyen gyökeredző sztereotípiáit erősíti meg.

Semmi sem esik rosszabbul ebben a témában, mint az, ha fel akarnak címkézni. Semmi sem rosszabb annál, mint hogy egy népcsoportot megbélyegeznek, bűnbakká kiáltanak ki, majd arra kényszerítik őket, hogy higgyék el magukról mindezt és harcoljanak meg saját magukkal, tépjék le a billogot és javuljanak meg.
A cigányság nagy problémája, hogy külön kezelik mindentől. Pedig az országnak egy nagy terhe van, mégpedig a szegénysége és ezáltal az elszakadó társadalmi rétegei. Aki szegény, az perifériára szorul, annak nincs munkája, nem lakik komfortos lakásban, nem kap megfelelő oktatást, nem tartja életben semmi a lelkét, a szellemét, az egészségét, az érzelmeit. Hogy mutogathatunk indokként ujjal a nemzetiségére annak, aki a Maslow-piramis alsó lépcsőfokán vesztegel évtizedeken át? Érthetetlen számomra, épp csak az embert nem látjuk ezekben az emberekben.

Mindenesetre örülök, hogy Cserdiben van mindig elég munka és motiváció az ott élő emberekben, az alap adott a sikerességhez és a nagy nyilvánosság – a magazin egyik olvasójának visszajelzése alapján – minden bizonnyal elégedett lesz ezzel az önigazolással. Ha a Lasipe lekvár megjelenik a polcokon, legalább egy társadalmi párbeszéd elkezdődhet, és már ez is valami. Szívből kívánom, hogy minden magyar család jó szívvel rakja a kosarába az üvegeket, és legyen nagy sikere a termékeknek.

A szerkesztőség minden nagyszerű munkatársának jó munkát kívánok.
Üdvözlettel,

Suha Nikolett