Na hát bevallom, lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem, amikor arra gondolok, Elvirának és Gábornak mennyire bejött ez a netes társkereső dolog, mert én jobbára csak szívtam vele. Vagy hogy is mondjam ezt szebben. Különböző verziói is megvoltak, és ha már ez a blog a kissé fellengzős Randikrónikák nevet kapta, beszéljünk róla!

Azért regisztráltam rá, amiért mindenki más: kíváncsiságból. Meg hát a franc se tudja, talán éppen majd valami oltári jó pasi jön szembe a második adatlapon, ahogy azt a hirdetésekben ígérik. Hát a büdös fenét. Százötven adatlapot végig kellett nyálazni egy jó pasiért, miközben az én postaládám csordultig telt levelekkel, amik között volt ilyen is meg olyan is, de érdekes alig. Volt, aki egy kész pornónovellát küldött (gondolom minden lánynak), és alaposan részletezte, mekkora farokkal fog mit csinálni: mindezt olyan nyelvezettel, amit már a „romantikus” füzeteket olvasó vénasszonyok is cikinek tartanának. Volt olyan, aki részletesen leírt magáról mindent, és olyan kérdéseket tett fel, amilyenek egy hetedik osztályos barátságfüzetben fordulnak elő, volt olyan, aki csak annyit írt, szexi vagyok, volt olyan, aki meghívott erre, arra, amarra, de tizenöt helyesírási hibával öt sorban.. őszintén szólva megvolt az a homályos benyomásom, hogy egy átlag péntek estén a Kazinczy utca környékén tíz percen belül jobb a felhozatal. Persze akkor az ember kicsit részeg meg sötét van. Meg azok csak dugni akarnak. Bár a társkeresőn én is csak ezt akartam. Csak egy kicsit állandóbb jelleggel.

Gondoltam, friends with benefits.

Vagy valami hasonló. (Gergő kiröhögött, amikor elmondtam neki a tervem, szerinte rohadtul nem tudom mit akarok. Zsuzsa egyetértett, amikor elmondtam neki, szerinte jó terv – akkor Gergő szerint ő se tudhatja, mit akar. Mondjuk nem lenne meglepő. Meg mondjuk épp ő beszél... Úgy egyáltalán ki tudja közülünk, mit akar, az egy Elvirán kívül: nem véletlen ő az egyetlen házas.) Na mindegy is, a lényeg az, hogy végül megnéztem, kik a legnépszerűbb fiúk, és az első tizenötből a szimpatikusaknak küldtem egy lájkot, aztán vártam. Ketten rögtön írtak, az egyik barom volt, a másikat meg, nevezzük mondjuk Máténak.
Máté annyit írt csak, hogy Szia! Ami rögtön szimpatikussá tette. De komolyan! Mit kell ezen bonyolítani. Visszaírtam, hogy Helló. Aztán megkérdezte, elmegyek-e vele sörözni, mert őszintén szólva neten keresztül úgyse derül ki semmi. Ez is szimpatikus volt. Meg a fotói is.

Elmentem vele sörözni, jófej volt, építész, szép és okos, este már szexeltünk.

Imádtam, hogy ilyen egyszerű a dolog. Reggel készített nekem reggelit, levitt a villamosmegállóhoz, és megbeszéltük, hogy ezt hetente, kéthetente eléggé meg lehetne ismételni. No érzelmek, csak minőségi szex. És így is tettünk. Eddig tartott a jó része a dolognak.
Igazából a rossz része se indult ám baljóslóan. Mert Máté kitalálta, hogy annyira unalmas, hogy csak dugunk folyton. Mondtam, hogy hát köszi, ezt a megjegyzést most nem veszem annyira bóknak, de amúgy mit csináljunk? Hát menjünk el csocsózni. Aztán legközelebb moziba. Aztán legközelebb moziba és étterembe. Aztán megint legközelebb hozott nekem ajándékba egy könyvet. Aztán meg a barátaimról kérdezősködött, és megkérdezte, mikor mutatom be nekik, én meg így megálltam, hogy: hohohohó, fiatalember, nem ez volt az egyezségben!!!! Erre kicsit megsértődött. Aztán megkérdezte elmegyek-e vele másnap délután kávézni. De hát éppen megvan, feleltem neki. Nem baj, csak kávézzunk.
Totál pánikban hívtam fel Gergőt. Mi a fenét jelent ez az egész? – kérdeztem tőle a helyzet rövid ismertetése után, mint a férfilélek avatott ismerőjétől, ő meg annyira gátlástalanul, percekig fuldokolva röhögött, hogy ha személyesen is ott lett volna, megrúgom. Ez a szerencsétlen beléd van zúgva Rebi, mondta. A lópikulát, feleltem, majd felhívtam Zsuzsát is, hátha ő mást mond. Szerelmes, bólogatott Zsuzsa. Elvirát nem mertem felhívni, mert ha megtudta volna, hogy nem házasságszerzésre használom a szent társkeresőt, biztos kiakad.

Jó, hát ebből az egész szituációból azért az is eléggé lejött, mennyire képtelen vagyok a felnőtt emberek közti szociális helyzet felmérésére és aztán a helyzetnek megfelelő felnőtt kommunikációra. Mert ahelyett, hogy empatikus lettem volna Mátéval, csak simán megírtam neki, hogy ne haragudj, de ezt így ne. Amire ő kicsit kiakadt, de aztán azt mondta, hogy oké, megértette. Én meg ahelyett, hogy észbe kaptam és megfordultam volna és elhúztam volna a francba, úgy gondoltam, hogy elvégre felnőtt ember, tudja mit csinál, stb. Ettől persze Máté még jobban tepert. Felhívott a munkahelyemen és virágot vett. Miközben azt magyarázta, hogy mindezt csak az irántam érzett tisztelet miatt. Én meg feküdtem az ágyában, és azon gondolkoztam, Rebi mi a baj, hiszen ez a srác tökéletes lehetne. Tényleg szép pár lennénk. Magas, szőke, kissé hamis tekintetű, ahogy szeretem. Kedves és jó kedélyű, intelligens, olvas, moziba jár, tájékozott. Feleséget akar és családot. Felelősségteljes, művelt, tisztelettudó. Csak éppen ne unnám annyira... Úgyhogy ennek a helyzetnek a másnapján felkeltem, fogtam a fogkefémet a fürdőszobából, és még egyszer, ezúttal szemtől szembe és szigorúan nem telefonon elmondtam Máténak, hogy nem.

Ezt így nem. Beleuntam. Tök édes, de nem.

Na, itt következett a haddelhadd. Nagyjából két hónapig tartott, és az a durva, hogy alig enyhülő intenzitással. Mátétól napi tizenöt levelet kaptam. Hogy mit rontott el? Hát semmit, feleltem. Akkor? Nem, ennyi. De nem lehet ennyi! felelte mérgesen. Ne haragudj, fűztem hozzá. Én se értem. Édes vagy, és működik köztünk a szex, és még jövőképünk is lenne. Miközben én belül sikoltoznék az unalomtól és végén vagy az elmegyógyintézetben végezném, vagy kötélen. (Na jó, annyi empátiám csak volt, hogy ezt az utolsó mondatot nem írtam. De gondoltam.) Máté meg nem tágított.
Végül mondtam Gergőnek, hogy én ezt nem értem. Szakított már velem is fiú, akkor egy hétig sírdogáltam, aztán felfogtam, hogy oké. De hónapokig abajgatni a volt szeretődet? Még akkor is, amikor már nem cuki, már nem is ciki, hanem lassan valóságos zaklatás? Most komolyan azt hiszi, hogy mert lefeküdtem vele párszor, vallást kéne alapítanom a férfiasságának és hozzámenni feleségül? Hogy a tény, hogy együtt voltunk, megváltoztatta az egész életemet? Komolyan, honnan ez az önbizalom? Mert én is kérek belőle. Gergő röhögött. Azt mondta, a fiúk ilyenek. Aztán, mielőtt felültem volna a dühös feminista vonatra, azt mondta, hogy hazudjak neki egy pasit.

De hát nincs, meg egyébként is, úgy nem ér, vágtam rá mérgesen.
Ehh, kit érdekel, ér vagy sem, hagyd a büszkeséged, adj neki egy kis megnyugvást. Mondd, hogy van pasid.
Na jó, feleltem végül Gergőnek, és megírtam Máténak, hogy nagyon szerelmes vagyok. Ne haragudjon, isteni volt vele, de tovább kell lépnem. Ettől rettenetesen megkönnyebbült, és kissé fensőbbségesen visszaírt, hogy mondhattam volna korábban, de sok szerencsét kíván. Reméli, olyan boldog leszek majd az új fiúval, mint vele voltam.
Erre mit lehet felelni? Nem feleltem semmit. Leraktam a telefont, és kicsit röhögtem.