Kormos Anett: ezennel bevallom, hogy csúnyán beszélek

Borítókép: Kormos Anett: ezennel bevallom, hogy csúnyán beszélek Forrás: éva magazin / europress
Most bevallok valamit, amiről szentül hiszem, hogy nem csak az én bűnöm, és hogy a vallomásom nemcsak nekem, hanem másoknak is megkönnyebbülést okoz.

Nem vagyok feminista, csak egy átlagnő, aki egy kicsit együttérzőbb a nőkkel. És örömmel tapasztalom, hogy lassan és bizonytalanul, de azért mégiscsak egyre bátrabban vagyunk őszinték magunkkal és egymással. Nem azt mondom, hogymár mindent ki szabad mondanunk, hogy mindent be szabad vallanunk, sőt még azt sem állítom, hogy az én legőszintébb gondolataim sosem esnek a szerkesztők delete gombjának áldozatául, vagy ha a tévés szereplésről van szó, akkor nemválnak a vágóasztalok martalékává.

Csak azt mondom, hogy fejlődünk. Már nem annyira ciki kimondani, hogy igazából szeretjük a kitérdesedett brummogót, hogy nem csak a gyerekünket sajnáljuk, ha beteg, hanem magunkat is, és hogy van annál nagyobb katasztrófa is, mint ha valaki nő létére nem tud főzni.

Ezen a mi bátorságunkon felbuzdulva én ezennel bevallom, hogy csúnyán beszélek.


Füstbe ment fogadalmak
Szeretném, ha tudnátok, hogy nem vagyok erre büszke. De ha mindent el kellene titkolnom, amire nem vagyok büszke, akkor… te jó isten, őrült titokzatos nő lennék, az egyszer biztos.

Amikor terhes lettem, megfogadtam, hogy vége. Az én számat többet csúnya szó el nem hagyja. Elvégre ki látott már olyan anyukát, aki egyik percben a kiságy fölé hajolva az icipiciházikót énekli plüssrugis utódjának, a következőben meg vadul bazmegol? Talán nem kell mondanom, hogy szülés előtt ilyen fogadalmat tenni több mint botorság, hiszen a szülés eléggé fáj, és nem tudom, ki hogy van vele, de ha nekem valami fáj, nem az „ejj, hogy a macska rúgja meg” kifejezés ugrik be elsőre.

Bár belógattam nektek, hogy szülés közben trágárkodtam, valójában nem. Én ugyanis olyan nő vagyok, aki méltósággal szül… ezért még szülési fájdalmak között is roppant illedelmes voltam. Aminek persze egyetlen oka van, mégpedig hogy az eszméletvesztés határán cserbenhagyott a nyelvi virtuozitásom, és mivel minden figyelmemet lekötötte az életben maradás, egyetlen árva szót sem tudtam kinyögni.

Tehát a fogadalmamat nem ekkor szegtem meg.

Hanem négy nappal később, otthon.

A lányom a kiságyában szundikált, én pedig lábadoztam, amikor valami vadul sípolni kezdett. Még sosem hallottam ezt a hangot, így jó néhány másodpercig eltartott, míg összeraktam, hogy ha nem a mikró, akkor csak a légzésfigyelő lehet. Amikor viszont leesett, hogy a lányom valószínűleg épp haldoklik, behoztam az elvesztegetett másodperceket, és sajgó gátmetszés ide vagy oda, széles léptekkel szökelltem a kiságyhoz, közben pedig hevesen bazmegolva próbáltam a tudatalattimból előhívni újraélesztési ismereteimet. Mikor rájöttem, hogy az angyalkának nevezett légzésfigyelő valójában egy rosszindulatú kurva, aki megszívatott, újabb csecsemőfülnek nem való kifejezések szöktek a számra. És akkor rájöttem, hogy függő vagyok. Olyan függő, aki biztosan le tud szokni a csúnya szavak használatáról, és le is fog szokni, csak a mostot nem érzi a leszokásra alkalmas időpontnak.


A rossz példa ragadós?
Persze hogy féltem, hogy a gyerekeim, majd látva a rossz példát, csúnyán fognak beszélni. De tévedtem. És tudom, mire gondoltok, hogy ami késik, nem múlik. Csakhogy nem vagyok meggyőződve annak az elméletnek a helytállóságáról, hogy a gyerekek mindent utánzás során tanulnak meg. Kisebbik lányom például simán maga mögé hajítja a banánhéjat, miután kiette belőle a banánt, pedig nem tőlem látta, esküszöm. És a ropit se szoktam az orromba dugni, és a megrágott rágót se ragasztom a lepedőre a párna alá. Tehát ha nem a férjemtől látja ezeket (házasságom zavartalansága érdekében tegyük fel, hogy nem), akkor a gyerekeknek saját ötleteik is vannak. Nyilván sok mindent kopíroznak. De a rossz példa talán éppolyan tanulságos lehet, mint a jó. Ezt se kell persze alapigazságnak tekinteni, hiszen ebben az esetben kénytelen lennék drogozni és piálni is, hogy őket biztosan megóvjam ezektől.

A lányaim, azt hiszem, nem szeretik, amikor csúnyán beszélek. Rám szólnak, hogy anya, csúnyát mondtál. De mivel ilyenkor többnyire nem vagyok fegyelmezhető lelkiállapotban, általában még egy csúnya szó kíséretében nyugtázom, hogy tudom. Az is felmerült, hogy ki és miért mond csúnya szavakat. Én pedig elmagyaráztam, hogy csúnyán beszélni nem szép dolog, és általában a buta emberek beszélnek csúnyán.(Ez persze oktató célú ferdítés, hiszen az intelligencia és a verbális obszcenitás éppúgy nem állnak egyenes arányban egymással, mint az intelligencia és az, hogy egy gyerek hány évesen lesz szobatiszta.) Ezzel persze közel sincs letudva a kérdés, a gyermeki kíváncsiság kútja feneketlen.


– De hát te is csúnyát mondtál, akkor te buta vagy?
– Nem. Azt mondtam, általában a buta emberek beszélnek csúnyán. Meg anya, ha mérges.
– Akkor mi is beszélhetünk csúnyán, amikor mérgesek vagyunk?
Beszélhettek. De én nem szeretném, mert egy kislánynak nagyon nem áll jól, ha csúnya szavakat mond. Sőt, senkinek nem áll jól.


Valószínűleg nekem se. Valószínűleg annyira nem, hogy a lányaimban nem támadt kísértés, hogy utánozzanak ebben.
Így ha haragszanak egymásra, olyanokat mondanak, hogy te olyan, de olyan buta vagy, mint egy párna, vagy hogy utállak, mint a sajtos kiflit, vagy hogy sötét vagy, mint a reggel.


És ha már ilyen őszinte hangulatban vagyok, hogy bevallottam nektek azt, amit nemhogy csinálni, még bevallani sem illik, elárulok még valamit…

Na jó, nem. Nem feszítem tovább a húrt.