Korábban a szépség nem érdekelt különösebben. Anyám, aki ápolónő volt, praktikus megfontolásból soha nem hagyta hosszúra nőni
a körmét és a haját. Szépítőszert nem használt, legfeljebb karácsony este kicsit kirúzsozta magát. Emlékeim szerint szavakkal kimondva nem nevelték belém, hogy a testi szépséggel csak a korlátolt, hiú nők bíbelődnek, de valahogy kialakult bennem ez a gondolat, így hát nem sokat törődtem a külsőmmel. Közben harmincéves lettem, túlestem egy viharos váláson, egy fájdalmas, újrakezdett kapcsolaton, egy korán jött életközepi válságon. Depresszió fogott el, egyre mélyebbre süllyedtem benne. A depresszió magányossá tett, a magánytól széthullott az önbizalmam.

Korábban elégedett voltam a külsőmmel; nem éreztem magam világszépének, de visszataszítónak sem. Attól fogva, hogy a depresszió átitatta lényemet, hiába néztem tükörbe, csak a vigasztalanság barna masszáját láttam az arcomon. Életemben először elbizonytalanodtam, és leküzdhetetlenül féltékeny lettem az olyan nőkre, akiket szebbnek találtam magamnál – vagyis mindenkire. A puszta tény, hogy egyáltalán érdekel ez a kérdés, még mélyebb fájdalomba és megalázottságba taszított. Mióta vagyok én olyan nő, aki a saját külsején gyötrődik?

[cikk=39624]

Akkoriban kezdtem jógázni, olvasgattam az éntől való eltávolodás kereséséről, és megéreztem, hogy a külsőm miatti aggódás nem visz előbbre a megvilágosodás felé vezető úton. (Képzeljük el Buddhát, amint révületben ülve azt gondolja: „Ha ettől a tokától meg tudnék szabadulni, mindjárt másképp érezném magam…”) Kétségbe ejtett a felszínességem. Nem tudtam meditálni, mert vagy azon emésztettem magam, hogy nem vagyok vonzó, vagy azon, hogy ez bánt.
Végül elhatároztam, hogy megosztom gyötrődésemet Bernadett barátnőmmel, aki minden ismerősömnél jobban elmerült a jógában, majdnem két évtizede tagja volt egy asramnak, és naphosszat meditált. Belőle hiányzott az a fura idegbetegség, amit annyi más jógázóban felfedeztem. Bernadett anyámra emlékeztetett, talán mert mind a ketten ápolónők, erős, józan asszonyok voltak, rövidre nyírták a körmüket és a hajukat.

Zavartan elhabogtam neki, hogy taszítónak érzem magam, irracionálisan féltékeny vagyok más nőkre, és megaláz, hogy nem tudok túllépni ostoba rögeszmémen. Előre tudom, mondtam, hogy mit fog válaszolni: a testi szépség csak az emberi öncsalás műve, amin felül kell emelkedni az Istenhez vezető úton.

Bernadett válasza meglepett.
– Tudom, mi kell neked – jelentette ki.
– Mi? – kérdeztem (miközben azt gondoltam: egy jó fenékbe billentés).
– Egy tükör. Ülj le a tükör elé mindennap, nézd soká, elmélyülten az arcodat, amíg meg nem világosodik előtted, hogy milyen szép vagy. Tekintsd ezt meditációnak. Csináltass új frizurát, vegyél sminket, néhány új holmit. Aztán telepedj a tükör elé, és maradj ott mozdulatlanul, amíg meg nem látod a saját szépségedet.

Szépségterápia

A lélegzetem is elállt. Lehetséges, hogy a legodaadóbb jógás barátom azt javasolja: a megvilágosodás felé vezető úton tegyek kitérőt az illatszerboltban?
Próbáltam ellentmondani:
– De hát nem azt tanítják a nagy jógamesterek, hogy a mélyben rejtőző énünk megértéséhez felül kell emelkednünk a saját fizikai megjelenésünk tökéletlen érzékelésén?

Bernadett határozott maradt.
– A testi megjelenést csak akkor tudod meghaladni, ha előbb elfogadod. Most éppen nem vagy képes átlátni azt az egyszerű igazságot, hogy szép vagy. Ha nem érzékeled ezt a nyilvánvaló tényt, akkor tévedésben élsz. És ki tudja, mi mindent nem látsz még?

Mivel nem volt jobb ötletem, megfogadtam a tanácsát. Beültem
a fodrászhoz, megleptem magam egy új pulóverrel és egy pár csillogó fülbevalóval. Kiöltöztem, mint valami nagy alkalomra, letelepedtem a tükör elé, és kezdetét vette meditációm. Első kísérletem könnyekbe fulladt. Ugyanígy a második, a harmadik, a negyedik…

Mégis mindig újrakezdtem. Éreztem, hogy azok a könnyek valami fontosat fejeznek ki. Egy ember arca, mondhatnánk, a lélek szóvivője vagy a recepciós, aki a portánál ül, és fogadja a külvilágot. Az arcot az is látja, aki nem tudja, hogy mi zajlik a színfalak mögött. És ahogy szemügyre vettem a tükörképemet, minden jellemhibám – szégyen, öngyűlölet, irigység, erőszakosság – világosan megjelent előttem.
Korábban éppen ezért nem nézegettem magam, legfeljebb egy röpke önkritika erejéig. (Még mindig nagy az orrom? Na nézzük csak!) Kísértést éreztem, hogy abbahagyjam a gyakorlatot, mert már túl nagy fájdalmat okozott. Aztán mégiscsak folytattam. Eltelt egy hét, amikor egyszer csak feltört bennem az együttérzés.

A tükör eltávolító ereje révén lassan úgy érzékeltem, hogy aki előttem ül, az nem én magam vagyok (egy rakás szerencsétlenség), hanem inkább ő (egy emberi lény, aki nyilvánvalóan szenved). Nekiláttam összpontosítani erre az együttérzésre, így nemsokára elmúlt a sírásom, és képes voltam remegés nélkül elviselni önmagam látványát. Ekkor kezdtem valóban látni.

[cikk=36065]

A lélek szeme

Az emberi arc – minden ember arca – különösen termékeny tárgya a szemlélődésnek. Az arcomról ismernek fel, és én is az arcomból kitekintve ismerek fel másokat. Már néhány hete szorgalmasan meditáltam, amikor kezdtem észrevenni az embereket, akik elmennek mellettem az utcán. Minden figyelmemet lekötötték azok a csodálatos arcok. Tény, hogy a depresszió énközpontú jelenség, a szenvedő alany csak a saját rossz érzéseire összpontosít. A tükör előtt töltött idő nemhogy rögzített volna ebben a bezárkózásban, hanem éppen ráirányította a figyelmemet a környező világ hihetetlen sokszínűségére.

Újabb lépés következett: kezdtem átérezni, hogy én magam is beletartozom ebbe a sokszínűségbe. Egyedi gyártmány vagyok. Az orrom nem túl nagy, sőt, tökéletes, hiszen valaki (vagy valami) éppen így alkotta meg, egyenesen nekem. Ha nem volna az enyém, nem volnék jól felismerhetően elkülöníthető másoktól. A szemem úgyszintén csodálatot érdemel. Ha az ember jól megfigyeli, a kék szín összesen hat vagy hét különböző árnyalatából tevődik össze. Ami indokolttá teszi, hogy azt mondhassuk róla… szép.

Na, csak kimondtam ezt a varázslatos és tünékeny szót! Két hónapja meditáltam saját tükörképemmel szemben, és végre – fogcsikorgatva – el kellett ismernem, hogy amit látok a tükörben, nem más, mint szépség. Nemcsak a szemem színében van jelen, hanem az állam vonalában, a szájam reményteljes ívében, az arcom rózsaszín árnyalatában, a fülcimpám selymes kicsinységében. Legyünk őszinték, káprázatosan szép voltam. Ezen a ponton váratlan kérdés tornyosult elém: hogyan tovább?

[cikk=42649]

Szépség kívül és belül

Meditációim során felmerült bennem, hogy a teremtő nyilván nem azért töltötte meg a világot ezzel a túláradó, mindenhol jelen lévő szépséggel (vagy nem azért adott nekünk képességet a felismerésére), hogy figyelemre se méltassuk. Ki teremtene egy női szemet a pillangókék sokféle árnyalatával csak azért, hogy elborítsák a könnyek egy rögeszme feletti szomorúságában?
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy olyan szélsőségesen kellene imádnunk a felületes szépséget, ahogy a mi világunk kultúrája teszi (plasztikai műtét a szeméremajkon!). Ugyanakkor szűk látásmódra vall saját különlegességünket megtagadni. És nem is csak öncsalás, de egyenesen sértés lenne azzal a csodálatos művésszel szemben, aki létrehozott minket.
Végül eljött a tükrös meditáció legmerészebb lépése: mi van, ha valóban szép az arcom? Ha csakugyan szép, akkor talán legjobb egyszerűen és békésen tudomásul venni. Mert az az igazság a mi egyedi szépségünkkel, hogy mindannyian részei vagyunk valaminek – egy nagy, folytonos virágzásnak és hervadásnak –, ami világunkat olyan változatos és bűvös látvánnyá teszi. Amikor ezt megértettem, otthagytam a tükröt, és már azt néztem, ahogy tükröződik szépségem mindenben, egészen a csillagokig, ahonnan ered.

Szöveg: Tarczy Dorottya. Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.