Randikrónikák – A fiúk, akiket örökké szeretni fogok, és azok, akikkel csak szexelek

Borítókép: Randikrónikák – A fiúk, akiket örökké szeretni fogok, és azok, akikkel csak szexelek
Így (ne) pasizz be manapság: sokat látott, hallott és tapasztalt barátnőnk elképesztő fiúzós kalandjairól mesél. 2. rész.

Zsuzsa, Gergő meg én természetesen együtt utaztunk haza a vidéki nagyvárosban tartott osztálytalálkozónkra (aminek most csak azért nem írom le a nevét, hogy fel ne ismerjetek, mert hírhedt bakancsos rockerlányok voltunk) Gergő fancy új kocsiján, amit voltaképp egy kedves gesztusnak szánt, de mindkettőnket csak még jobban befrusztrált vele, mint eredetileg is voltunk, mert egyikőnk feneke alá sem toltak a szülei lakást, mint Gergőé alá, úgyhogy kocsi helyett Zsuzsa lakáshitelt fizet, én meg még azt se – én csak lakástakarékot.


Szóval Gergő közölte velünk, hogy rosszabb a kisugárzásunk, mint egy dupla menstruációs napon, márpedig konkrétan 10 (tíz!!) éve vagyunk legjobb haverok, így ő aztán pontosan tudja, miről beszél. Amikor elindultunk, elővett egy kétdecis vodkát a kesztyűtartóból, mert közölte, hogy inkább legyünk részegek, mint hogy ilyen síri csönd legyen Debrecenig (hopp, csak kiszaladt).
Ahogy fogyott a vodka, azt beszéltük Zsuzsával, hogy az eleve nagyon feszélyez minket a többiekkel való találkozásban, hogy ott fognak ülni a többiek, a feleségek meg anyák szép koszorúban, mutogatják a képeket a tökéletes családjukról, és hiába mondják el aztán két rozéfröccs után ők is, hogy a pelenkázás echte szar dolog, a férjük horkol, nekik meg alig van idejük aludni, pláne fodrászhoz járni, azért mégis jó lenne, ha az állásunkon kívül – amivel voltaképpen ugye mégicsak a vegetatív funkcióinkat látjuk el, szóval ilyen 22-es csapdájaként funkcionál –, valami mást is fel tudnánk mutatni így huszonnyolc évesen. Erre Zsuzsa közbevetette, hogy ő most vett egy lakást, és felújíttatta, ő arra van olyan büszke, mint más a gyerekére. Hát ez is valami, nekem meg ugye ott a lakástakarékom.
Megkértük Gergőt, aki gyanúsan csöndben vezetett, hogy ő is mondjon már valamit, amire azt felelte, hogy neki aztán nem kellenek kölykök meg csaj se. Erre Zsuzsa megkérdezte tőle, hogy akkor miért fájó pont neki még mindig Emmiről beszélni (az ex), majd belehányt az ölébe. Nem, nem Gergő ölébe, hanem a sajátjába. Csak hogy tisztázzam a szituációt. Két deci vodka nem sok, de ő igazából már egy fröccs után képes teljesen beállni, nem tudom, miért erőlteti ezt mindig (jó mondjuk, most Gergő erőltette).


Miután letakarítottuk Zsuzsát egy benzinkúton és cigiztünk, Gergő persze rögtön ellentámadásba ment át, és azt mondta, hogy valójában azt szégyelljük, hogy több f*szt fogtunk, mind kilincset, már mondjuk ki ezt így nyíltan és őszintén, és hogy ez mégis csak ciki. A francokat ciki, mondtam neki, és igazából – ha nem a legjobb haverom lett volna – tökre megtépem. Megkérdeztem tőle, szerinte mondjuk sok-e, ha egy csaj olyan harminc-negyven pasival lefeküdt. Az eléggé, felelte.

Erre megkértem, hogy akkor számoljuk végig, de komolyan, elvégre ő a közgazdász, nem?

Legyünk logikusak – nézzük a keresleti oldalról. Mennyi szex az, amivel még úgy kábé nem kaparod a falat, Gergő? Havi egy szex az sok? Az k*rva kevés, felelte. Jó, akkor legyen havi két szex? – kérdeztem. Igen, legyen havi két szex. Minimum. Az egy évben huszonnégy szex, ugye, számoltam tovább. Tehát ha valakinek nincs meg az a rettenet nagy szerencséje, hogy mindig ugyanaz a fiú fűtse finomra az ágyát, akkor évi huszonnégy különböző fiú teljesen reális, nem?
Gergő nem felelt, duzzogva szívta a cigit.
Jó, akkor gondolj bele, hogy én speciel három éve szakítottam Milánnal, mondtam neki.
Már belegondoltam, felelte.
Úgyis végig fogom mondani!!!! – feleltem. Az kérlek szépen hetvenkét fiú! A te saját bevallásod szerint is logikus ennyi.
Egyébként meg pontosan annyi fiúval fekszem össze, amennyivel szeretnék, nem fogom szégyellni magam.

Mert ha lenne egy, akihez hűségesnek kéne lenni, ahhoz hűséges lennék.

Mindig is az voltam, duzzogtam még egy sort (vagy én, vagy a vodka).
Itt Gergő már nagyon szomorú volt, és megkérdezte, mehetünk-e tovább, úgyhogy kegyesen visszatámogattam Zsuzsát is a kocsiba. Azért persze tovább beszélgettünk az egyéjszakásokról. Zsuzsa őszintén bevallotta, hogy ő már úgy csinál, mint amit annak idején a legjobban lenézett a férfiakban: azt figyeli, ki a szép és fiatal, arra megy, és ennyi. Néha meg is oldja az egészet a mosdóban, és csá...

Ezt én is abszolút meg tudtam érteni. A múltkor az egyik fiú, akinél reggel ébredtem, megkérdezte, melyik egyetemre járok, én pedig sürgősen megkerestem és visszaraktam a fülbevalóimat, és elhagytam a helyszínt, még a telefonszámomat se hagytam ott. Mondjuk azt amúgy se szoktam. A nevemet se mondom meg, hogy Facebookon bejelölhessenek, csak ha valaki nagyon, nagyon jó volt, vagy külföldi és fix, hogy nem fog randimeghívásokkal nyaggatni utána.

Mert hát szerintem el is felejtettem már, milyen érzelmekkel teli szexelni.

Hogy milyen szeretkezni. Olyan a szexuális életem, mint amikor az emberek, esznek, isznak, fogat mosnak. Ha valaki szeretettel nyúlna hozzám az ágyban, lehet, hogy annyira zavarba jönnék, hogy vége is lenne a kedvemnek.
Erre Gergő hátranézett a tükörben ilyen teljesen könnyes szemmel, és megkérdezte, hogy ezt komolyan gondolom-e. Meg hogy hihetetlen, mennyire megváltoztam, mióta vége lett a – ne mondd ki a nevét, kértem magamban, de kimondta – Milán dolognak. Hát pedig nem hiszem, hogy változtam volna, ez mindig is bennem volt – feleltem –, csak mások voltak a körülmények. Meg őszintén, nem ő szokott heti háromszor sörözni járni velem meg Zsuzsával? Nem látta még, hogyan működünk? Mondjuk abba nem látok bele, mit csinálsz, miután hazaviszed őket, felelte csöndesen, és ebben voltaképpen igaza volt.


Magáról az osztálytalálkozóról annyira nem szeretnék hosszasan írni, mert elég szomorú volt. Találkoztam életem első nagy szerelmével, Gabival, és aztán az afterpartin majdnem összejöttünk, ami csak azért volt rettenetesen kínos, mert Gabinak van egy menyasszonya, akit fél éven belül el szándékszik venni, és gyermekkel megajándékozni, satöbbi. Táncoltunk és sírtunk egymásnak, hogy jaj mért nem élünk amúgy együtt, amikor úgy beszéltük még tizenhét – amikor sosem volt másnap, és a ciginek is szabadság és nem kátrányíze volt, és mindignyár volt vagy tavasz, és nem féltünk az elhízástól, meg a ráncoktól. Aztán összesimultunk a tánctéren, lehetetlenül viselkedtünk, mnit két rossz gyerek, aztán meg leültünk a bár előtt, ahol ittunk, ott kucorogtunk a kockaköveken, fogtuk egymás kezét, és csak azért nem csókolóztunk, mert már mindketten a katatónia sötét hullámai felé közeledtünk. Szerencsére Gergő meg Zsuzsa észrevettek, beraktak egy taxiba, és aztán elmentünk Zsuzsa szüleihez aludni, ahogy azt eredetileg is terveztük.
És amikor feküdtem rettenet részegen a Zsuzsa szüleinek fehér bőrkanapéján a nappaliban, mellettem karnyújtásnyi távolságra egy gondosan bekészített felmosóvödörrel, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen én félek. Merthogy én a Gabit szeretem. Nagyon, őszintén. Soha nem fogom tudni kidobni a fejemből. Annak ellenére, hogy annak idején én voltam az, aki páros lábbal rúgta ki. És szeretem az összes többit is, azt az összesen négyet, akikbe egyszer beleszerettem – soha többé nem tudok elfeledkezni róluk. A veszekedéseink és az össze nem illőségünk, és a meredek szakítós sztorijaink ellenére is emlékszem a szavaikra, a hülye kis beceneveimre, amiket kaptam tőlük, az illatukra, arra, hogy hogyan szerettek csókolni, meg milyen apró rituáléik voltak lefekvés előtt, és hogyan itták a kávéjukat reggel. És ezért félek, és vagyok jól el a fiúkkal, akiknek a nevüket sem tudom, csak kölcsönadják a testüket egy éjszakára, és én meg viszont. Hát ennyi. Nem akarom megszeretni az embereket, mert ha elhagynak is, örökké velem maradnak.

És nem tudom, az ember lánya pontosan hány szerelemre van kalibrálva.