Minél inkább fix rendszer szerint eszel, annál jobb? Ha elfogyasztasz egy minyont, akkor bűnt követsz el? táplálkozásszakértő története mélyen elgondolkodtatott bennünket, ezért úgy döntöttünk, lefordítjuk. (Hogy minden szavával egyetértünk-e, abban még nem vagyunk biztosak... ti hogy álltok ezzel?Írjátok meg nekünk!)

[cikk=38961]

Hároméves voltam, amikor először fogtak diétára. Állítólag a normális fölé emelkedett a baba-testtömegindexem. A gyerekorvosom olyan étrendet írt elő számomra, amit anyukám később "brokkoli-és-sovány-tej-diétának" hívott. Szénhidrátszegény volt, zsírszegény, táplálékszegény. Anyukám azt tette, amit mondtak neki (és amit bizonyára minden anya tett volna a helyében 1989-ben), és ezzel kezdetét vette egy 20 éve tartó ördögi kör diétázástól túlevésig és vissza; valamint gyökeret vert bennem a meggyőződés, hogy valami nagyon nagy baj van a testemmel, illetve az étellel, amit fogyasztok.

Igen hamar megszállottja lettem az evésnek, nagy jártasságot tettem szert abban, hogy gyorsan, állva tömjek magamba mindent, lehetőleg olyankor, amikor senki sem néz oda. Amikor senki sem tartózkodott a konyhában, fel-alá rohangáltam a szobám és a konyha között és kiskanalanként lopkodtam a málnalekvárt a lekvárosüvegből. Vagy lecsippentettem egy szabad szemmel alig látható csíkocskát a tortából– biztos voltam benne, hogy senki sem veszi észre–egészen addig, amíg reggelre alig maradt belőle. Megszállottja lettem a lájt kólának is, valamint minden másnak, ami enyhítette csillapíthatatlan éhségemet, és ami egyúttal még nem hágta át a "szabályokat".

[cikk=40899]

Ahogy egyre nagyobb lettem, egyre kétségbeesetten szerettem volna vékony lenni, egyre szigorúbb szabályokat vezettem be és ezzel párhuzamosan lettek mind vadabbak a kihágásaim is. Megállás nélkül jojóztam ide-oda a puritán rezsimek és a mértéktelen zabálás között, amelyek végén annyira visszatetszőnek éreztem magam, hogy ki se volt kedvem mászni a paplan alól. Orvoshoz fordultam, terápiába jártam, hogy kikezeljék az étkezési zavaromat.

A terápiákban, majd az ezeket követő terápiás csoportokban azt írták elő nekem, hogy szigorúan tartsak be egy konkrét étrendet. Minden falat, amit ezen kívül vettem magamhoz, "érzelmi alapúnak" vagy "kényszeresnek" számított– mint amikor a gyógyulófélben levő alkoholbeteg lenyel egy korty viszkit. Egyetlen étrendet sem tudtam túl sokáig tartani. Akár diétának, akár szimplán táplálkozási tervnek nevezték ezeket, a szabályok mindig szigorúak voltak, ergó én előbb-utóbb megszegtem őket. Újra és újra kudarcot vallottam, legalábbis így éltem meg.

[cikk=38590]

A változás akkor következett be, amikor elolvastam az Intuitive Eating című könyvet. Sok más diétázóhoz hasonlóan nekem is óriási kő esett le a szívemről. Ráébredtem, hogy a kényszeres evéshez kötődő szokásaim nem is olyan abnormálisak, sokkal inkább természetes következményei diétákkal szegélyezett étkezési kultúránknak.

Hosszú idő után végre fantasztikusan jólesett beleharapni egy süteménybe, és életemben először éreztem úgy, hogy jogom van hozzá. Elmentem a barátaimmal vacsorázni és tudtam, hogy bármit ehetek. Felszabadultnak éreztem magam.

De ahogy teltek a hetek, alábbhagyott a kezdeti izgatottság. Azon kaptam magam, hogy visszajönnek a régi, ismerős gondolatok. Nem a "kevesebb szénhidrátot kéne enni" gondolatok, hanem kontroll utáni vágy, amit egy fix étrend határoz meg. Például evés közben egy idő után az agyam csilingelni kezdett: "Már nem vagy éhes! Ezt nem szabad! Ettől kövér leszel és senki sem fog szeretni!" Vagyis az érzelmi evést kezdtem úgy kezelni, mint korábban az édességfogyasztással összefüggő "bűnözést".

Megint ugyanott tartottam, mint korábban, csak az intuitív diéta szabályait követve. Amikor megettem egy sütit, rögtön vádolni kezdtem magam, hogy nem is azért ettem meg, mert éhes voltam. A sütemény az új szabályok értelmében nem lett tilos, de megenni azt, amikor nem is kívánom annyira, bűnözésnek számított. És automatikusan arra kezdtem gondolni, hogy "mára már úgyis elcsesztem, úgyhogy akár meg is ehetem az egészet. Holnap újra elkezdek a testem üzeneteire hallgatni."

Szembe kellett néznem a tényekkel, hogy valami nem stimmel.

Elméletileg már nem diétáztam. Mégis valahol tudtam, hogy az igazi nem-diétázók nem gondolnak ilyeneket, hogy: "fizikailag nem vagyok éhes, tehát most, amikor negyvenen éneklik nekem a Happy birthday-t, vajon ehetek a tortából? Isten ments, hogy egyek akár egy falatot is a születésnapi tortámból, amikor nem vagyok éhes!"

[cikk=23194]

Utólag már tisztában vagyok vele, hogy az intuitív diétázók csapdájába estem. Egyszerűen átalakult a fejemben az egész: ahelyett, hogy a testemre hallgatva azt tápláltam és kényeztettem volna, teltségérzet-diétát csináltam belőle. Szabályok szerint éltem, még akkor is, ha ekkor már "irányelvek"-nek hívtam őket. És továbbra is lázadtam ellenük– zabálás formájában. Továbbra is stresszeltem, hogy hizlalóak-e az ételek, amiket eszem– igaz, mindezt azzal magyaráztam, hogy az "egészségesebbet" szeretném választani. Eléggé kattant állapotban voltam.

A tetejébe továbbra is azt gondoltam, hogy valami rohadtul nem stimmel velem.

Egy különösen fájdalmas evésroham után ért a felismerés: amíg a fejemben létezik "jó" és "rossz" oldala az evésnek, addig diétázni fogok. Amíg az önbecsülésem azon múlik, hogy betartom-e az étkezési szabályokat, addig meg fogom szegni azokat. Amíg valamilyen vágányon vagyok, előbb vagy utóbb ki fogok siklani.

Abban a pillanatban elhatároztam, hogy nem mindig "helyesen" dönteni oké. Sőt, töröltem is a "helyes" fogalmát a szótáramból, már ami az étkezést illeti.

Most már tudom, hogy amiképp megengedhetek magamnak egy pohár bort pusztán azért, mert ahhoz van kedvem, ugyanúgy megengedhetek magamnak egy cupcake-et is. Sőt, azt is megengedhetem magamnak, hogy akkor is egyek, amikor nem vagyok éhes. Többé nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni egy születésnapi tortából, mint ahogy akkor sem lesz bűntudatom, amikor a fiúm ágyba hozza a reggelit.

[cikk=39312]

Ugyanakkor ha nincs kedvem cupcake-et enni, akkor nem eszem cupcake-et. Ha nem attól rettegek állandóan, hogy megszegek valamilyen szabályt, akkor valóban azt fogok enni vagy nem enni, amit tényleg szeretnék.

A binge-evésnek számomra nem akkor lett vége, amikor abbahagytam a hagyományos diétázást. Akkor lett vége, amikor felhagytam a diétával összefüggő gondolkodással. Többé nem ítélkezem magam fölött annak alapján, hogy mit eszem, nem akarok kontrollt gyakorolni a testem fölött és hagyom, hogy a tányéromon levő étel az legyen, ami.

Isabel írását itt találtuk.