Új rovatot indítottunk, amelyben Habis Melinda pszichológus válaszol online (és anonim) feltett kérdésekre. A levelekben a neveket megváltoztattuk.

Neked is van ilyen kérdésed? Tedd fel a pszichológus oldalán: onlinetanacsadas.com/pszichologus-valaszol/

Röviden annyit magunkról, hogy a családban egy ötéves ép, illetve egy lassan hároméves – nagy valószínűséggel – sérült kisfiú van, akit születése óta hordunk szakemberekhez. A párommal együtt élünk egyetértésben, boldogan. Itt a nyár, kicsit kevesebb a futkosás a fejlesztésekre (ez persze jó, mert így leülepednek a tanultak, érnek a folyamatok), könnyebben veszítem el az objektivitásomat a helyzetünkkel kapcsolatban, ennélfogva hamarabb előbújnak azok a sötét gondolatok, amelyek a „hajtásban” nem tudnak napfényre kerülni.

[cikk=32037]

Két dolog foglalkoztat:
Egyrészt az, hogy mikor, kitől és hogyan tudom már meg, milyen mértékű értelmi sérült a kisebbik fiam? Ha megtudom, hogyan tudok fölkészülni a jövőre? Novemberben lesz hároméves, nem tudom, hogy a – sokszor aggasztó – viselkedése a dackorszaknak köszönhető és kinövi, vagy soha nem lesz vége az agresszív viselkedésnek. Egyáltalán: pontosan milyen egy középsúlyos értelmi sérült gyerekkel/emberrel az élet? Amit látok (pszichomotoros elmaradás, beszédfejlődési elmaradás), az már egyértelműen mutatja, csak senki nem tudja/meri kimondani? (A hivatalos szakirodalom ezeket jelöli meg a középsúlyos sérülés kritériumainak.) Vagy ilyen idős korban még tényleg nem lehet? Vagy annyira keskeny a mezsgye a dackorszakos és a sérült gyerek megkülönböztetésében, hogy tényleg nem lehet meghatározni? Vagy csak én nem merem még „észrevenni”, hogy már vastagon benne vagyunk a buliban?

[cikk=40781]

Másrészt:hogyan segítsem az ötéves ép tesót abban, hogy – bocsánat a kemény fogalmazásért – elviselje az öccsét? A kicsi tépi, üti, vágja, harapja, a nagy meg tehetetlen. A párom azt mondja, természetes ez a viselkedés ebben a korban fiútestvéreknél. Én egyke vagyok, hiszem is, nem is. Azt látom csak, hogy a nagy szabályosan pánikba esik, ha a kicsi feléje közelít. Gonosz tesónak nevezi. (Most nem térek ki arra, hogyan és mennyire kommunikálom ezt vele én, nyilván mindig igyekszem kezelni ezeket.) Vissza akarja adni a kórházba, pedig piciként elfogadta, szerette. Egyértelmű, hogy retteg tőle. Nagy ritkán (ha a kicsi épp jó passzban van) sikerül a közös játék 10–15 percre szigorú felügyelet mellett, nehogy harapás, csípés stb. legyen a vége. Állandóan csak a sikoltozást hallom! Mindkettőt nagyon sajnálom. Mi a kicsi születése óta tartunk csak nagytesós napokat. A fiam még érzelmileg közelít az öccséhez, de ezek az érzelmek nagyon ambivalensek. Félek, hogy a probléma megértése így sokkal nehezebb lesz a számára. Csak egy példa: büntetés. Ha a nagy csinál nagy butaságot (ordítozik, csúnyán beszél, agresszív stb.), megy a szobájába gondolkodni, de a kicsit ezzel –és szinte semmivel – nem lehet terelgetni. Hogy jön ez le a nagynál? Neki semmit nem szabad, a kicsit meg magamhoz ölelem (a nagy szemében tkp. önmagammal jutalmazom), ha tombol? Vagy ne agyaljak ezen ennyit? Zárjam le azzal, hogy mindkettőnek más kell, hogy észhez térjen? Nem érzem hitelesnek, az a baj… Mit tegyek? Jól tettem hogy a nagynak finoman elkezdtem pedzeni a „különleges és más tesó” témát, vagy még korai? Nem akarom, hogy örökre meggyűlölje, mindkettőnek segíteni akarok.
Remélem, jól sikerült visszaadnom az érzéseimet, azt, hogy szerintem a két téma gyökeresen összefügg, és nem várhatok tovább a nagyobbik fiam érdekében sem. Nagyon köszönök előre is minden tapasztalatot, véleményt.

Kedves Rita!
Megértem kétségbeesését. Szerintem akkor kaphatja meg a leghitelesebb választ a kérdéseire, ha a kisfiát fejlesztő szakembereket kérdezi. 3 éves korban még valóban sok minden változhat, ezért fontos, hogy ne veszítse el a reményt a fejlesztéssel kapcsolatban. Mindazonáltal érthetőek a félelmei a nagyobbik fiával kapcsolatban is. Szerintem nem korai annak megfogalmazása a számára, hogy az öccsének speciális nevelési igényei vannak. Fontos elfogadnia azt is, hogy nagyfia felé irányuló ambivalens érzései természetesek.
Üdvözlettel: Habis Melinda